István, a király

Előszó

Részlet:
Szörényi Levente
Az István, a király nagy térre elképzelt produkciónak született, bár már a kezdet kezdetén gondoltunk rá: nem elég, ha ez a mű egy olyan "vászon", amire csak színes foltokat rakunk fül. Az aprólékos kidolgozás lehetőségét is akartuk, s így írtuk meg. Tisztes távolságból ugyanis csak a csoportok és nagy formák észlelhetők. Innen a szándék, a "kőszínházas" gondolat. Most nagyítóval közelebb megyünk a képhez - akárha egy festményt analizálunk tüzetesen. A szituációk kihámozása, kibontása a nagy rendezői feladat, talán némileg annak hátrányára, hogy nem gondolkodhatunk igazán terekben. De ez a színház sajátsága, s ez a reményünk is: amit eddig látnivalóban kapott a néző, most a fantáziájára bízzuk, s talán sokkal nagyobb tér képzelhető, mint az a falaktól lehetséges volna. Hogy létrejön a varázs, hogy el tudjuk hitetni, hogy egy ország van a drapériák mögött - akkor és ott. És minden és mindenki közel kerül. Ezért van, hogy most élőben énekelnek a művészek. Tétje van a dolognak. Az eredeti szereposztáshoz képest erős váltás, de ennek okai közt megint a színházi törvényszerűségek állnak. Egyrészt nem lehet egy előadást csupa vendégművésszel színre vinni, másrészt ebben az esetben épphogy valódi drámát, igazi bensőséges színjátékot szeretnénk, s ehhez a teátrumok titkaiba beavatott művészek kellenek, akik betéve ismerik szakmájukat. Ez már a szó szoros és átvitt értelmében is zenedráma, hisz nap mint nap meg kell küzdeni a szerepért. Ugyanúgy drukkolunk most a műért és értük is, mint '83-ban a Városligetben és '84-ben Szegeden, s lehalkítjuk magunkban az eddigi sikerélményeket, hogy ne homályosítsa el tudatunkat. Hogy megtudjuk vizsgálni: színházképes-e ez a rockopera? Ez fölöttébb izgat, s a válasz minden nap új, hisz a feleletet az újabb és újabb előadások hozzák meg. Bizakodunk, hogy mindez ad más fölfedezést a nézőnek cserébe azért, hogy nem a lemezről jól ismert hangokat hallják. Vissza