Előszó
ÉPÍTÉSZETÜNK HELYZETE AZ EZREDFORDULÓN
Szubjektív gondolatok az 50 éves Ybl Miklós-díj ürügyén
1990-ben lezárult hazánk történetének egy hosszú és gyötrelmes időszaka. Új korszakba léptünk, amely nemcsak a társadalom számára, de az egyéneknek is új esélyeket kínál, s egyben félelmetes kihívásokat is takar.
A társadalomhoz ezer szállal kötődő építészet sem kerülhette meg az új kihívásokra adandó válaszadás felelősségét. Ennek első és legfontosabb mozzanata éppen az volt, hogy az építészet a megújuló Magyarország alapozásának időszakában tisztázza és deklarálja a szakmával kapcsolatos alapelveit, és kidolgozza ezen elvek gyakorlatba történő átültetésének mikéntjét. Az első perctől kezdve világos volt, hogy itt a halogatás megbocsáthatatlan károkkal járna és elütné az építészetet eredendő küldetésétől, a társadalom értelmes és hasznos szolgálatától.
A piacgazdaság az építészet és az épített környezet szempontjából önmagában nem az ígéret földje, hanem új szituáció, az építész számára versenyhelyzet, több esély és még több felelősség - írta 1990-ben Borvendég Béla, a MÉSZ akkori elnöke.
Szükség volt erre az újragondolásra, mert az építészet művelésének eddigi terepe szétzilálódott, a szakmagyakorlás korábbi keretei megszűntek. Új formákat kellett találni az új tartalomhoz. Ha a 80-as évek közepén megindult, megújulást sürgető kezdeményezésekre gondolunk (a tervezői jogosultság személyi jogosultságként történő megfogalmazása 1986-ban vagy a kamarai gondolat első felvetése), a szakmagyakorlás feltételeinek alakításáért felelősséggel tartozó állami és civil szakmai szervek nem hibáztathatók késlekedéséért, a gyakorlati lépések megtétele, a szakmai kamarák megalakítása azonban - több éves szakmapolitikai csatározás után - a 90-es évek közepére tolódott.
Itt kétségtelenül tetten érhető a kormányzati döntések elhúzódása (ez nemcsak az építészeket és mérnököket érintette, hanem más szakmák, például az orvosok képviseletét is), amely miatt sokakban alakult ki olyan vélemény, hogy a politika számára közel sem olyan sürgető kérdés az egyes szakmai területek jogainak újrafogalmazása, mint maga a hatalom. S valóban, a 90-es évek első felében a késlekedés nyomán - s nem kis mértékben az átalakulást szakmailag „levezényelni" képes szaktárca megszűnése miatt is - egyre áttekinthetetlenebb és kuszább helyzet állt elő, amely az építészeti és a mérnöki munkát különösen károsan érintette, mert ezekben a szakmákban a korábbi több évtizedes állami tervezővállalati rendszer borult fel, és helyette nem volt semmilyen bejáratott modell. A vállalati rendszer drasztikusan gyors széthullásának pontos okait még ma is keressük. Nyilván belejátszott ebbe - sok egyéb mellett - a beruházások visszaesése, a kíméletlen versenyfutás a munka elnyeréséért, az egyéni teljesítménynek ellentmondó „kiegyenlítősdi" elutasítása, a „nem termelői létszám" leépítésének kényszere stb. A szervezeti átalakulás természetesen elkerülhetetlen volt, és hosszú távon bizonyára kedvező is. Igazán váratlan és negatív következménye csak az lett, hogy a tervezőirodák nagyon gyors, egy-két év alatt történő megszűnése miatt szétestek korábban virágzó szakmai műhelyek, és ennyi idő alatt nem alakultak ki a „tervezővé válás" új iskolái, felszámolódtak és elvesztek értékes tervtárak és szakkönyvtárak. A 90-es évek első éveit ilyen módon az építészet területén is úgy tekinthetjük, mint versenyfutást az idővel. Sikerül-e az építészeti-műszaki tervezés új, működőképes kereteit megteremteni az előtt, mielőtt felszámolódik a korábbi évtizedek értékes szakmai öröksége: a fiatal tervezők fejlődésének intézményes elősegítése, az értékteremtés közös öröme, a team munka megbecsülése. Irányítani képes szaktárca hiányában még nagyobb jelentősége lett a szakmai önigazgatás megteremtésének, egy hatékonyan működni képes érdekképviseleti és érdekérvényesítési rendszer létrehozásának. Végül is 1996-ban - nem csekély szakmapolitikai csatározások után - az Országgyűlés törvényt fogadott el az építészek és a mérnökök szakmai kamaráinak létrehozásáról és 1997 elején - közel ötven évi szünet után - a társkamarával együtt megalakulhatott a magyar építészek új, hatósági jogkörökkel megerősített, köztestületként működő szervezete, a Magyar Építész Kamara. Ma már szakmatörténelem, de meg kell említeni, hogy a kamarai törvényt a magyar törvényhozás csaknem egyhangúlag támogatta, ami - ismerve a kiélezett politikai viszonyokat - nem kis eredmény.
Vissza 
