Együttéléstan

Előszó

A múltkor a Vérmezőn, a magyar jakobinusok emlékhelye körül keringtem, nem messze attól az emelvénytől, amelyen már nem áll Kun Béla szobra, aki bizonyos értelemben mégiscsak az ő szellemi unokájuk, és még mindig nem a legrosszabb fajtából, mint utóbb kiderült. Ahogy így járkálok fel-alá a szűk téren „a leghosszabb évszázad" vége és eleje közt (1789-től 1914-ig szokták számítani), először értem meg azokat, akik szerint egész tizenkilencedik századi szellemi örökségünk hirtelen elavult. De nem azért, mintha megváltozott volna hozzá a viszonyunk - például modemből posztmodem emberekké lettünk volna vagy ilyesmi -, hanem mert mindenestül olyanok maradtunk, amilyennek ők bennünket kitaláltak. (És itt egy hosszú lista következhetne a leggyakrabban hivatkozott nevekből: Edison, Marx, Mill, Baudelaire, Verne Gyula, Bismarck, Tolsztoj és Dosztojevszkij együtt, a Lumiére fivérek, Csehov utánunk sóvárgó hősei, és Levi Strauss, nem az etnológus, hanem a nadrágkirály.) A mi századunk, minden mozgalmassága ellenére,, lényegében nem volt egyéb, mint a tizenkilencedik század uralkodó eszméinek megvalósulása, végső következetességgel, egészen az önfelszámolásig. A teljesült „három kívánság" abból a bizonyos gonosz meséből.
Mi a tizenkilencedik század jövője voltunk. Ezért nincsen saját jövőnk, mi voltunk „a jövő". Mert ennek a szónak sosem volt olyan kézzelfogható realitása, mint múlt századi elődeinknél. Soha nem készült az európai emberiség olyan várakozásteli izgalommal az elkövetkezendőkre, mint ők. A tizenkilencedik században éppen a jövő volt a leginkább tizenkilencedik századi. A legnagyobb szellemi teljesítményeket ez hatja át, saját világukat a jövőre hivatkozva tagadják meg és utasítják el mint érvénytelent. Aki magát a korszakot enélkül magyarázza, nem ért belőle semmit. (A haladás mítoszát sem önelégültségük teremti meg, hanem az elszánt türelmetlen remény. Paul Valéry már a harmincas években észreveszi: az a báj, úgymond, a mi korunkkal, hogy már a jövőnk se a régi. Pedig körülötte még a különféle tudományos, politikai és művészeti avantgárdok szinte tobzódnak a beígért jövő valóra váltásának bősz igyekezetében.) Vissza