Sziklák szüzei

Előszó

Ezzel a két halandó szememmel láttam, amint rövid idő alatt kifeslett, virágjába borult és azután elhervadt és egymásután elsorvadozott három páratlan teremtés:
a legszebb, a legtüzesebb és a legboldogtalanabb három teremtés, akik csak valaha utolsó sarjadékai lehettek egy büszke, hatalmas törzsnek.
Mindenütt, ahol kétségbeesésük, bájuk és gőgjük nap-nap után feltünedezett, ragyogó és szörnyü gondolatokat gyüjtögettem, aminőket hirneves városok ősrégi romjai sohasem ébresztettek bennem. Hogy földeritsem ősi származásuk titkát, átkutattam a nagy családi tükrök mélységeit, melyekben néha ők maguk sem ösmerték fel saját képüket, olyan haloványság árasztotta el ezeket, amely a halál után való feloszlást jelzi előre. És sokáig kutattam a régi, tönkrement holmik között, melyeken hideg, vagy lázas kezük talán ugyanazzal a mozdulattal nyugodott, mint ahogyan már réges-régen elporladt kezek nyugodtak valaha.
A hétköznapok unalmában láttam én őket ilyeneknek, vagy pedig vágyaim és zavart pillanataim szülöttei ők?
Ilyeneknek ismertem én őket a hétköznapok szürkeségében és ők vágyaim és döbbenetem szülöttei.
Életem szövevényének ez a töredéke, melyet akaratuk nélkül is nekik köszönhetnek, reám nézve olyan mérhetetlenül értékes, hogy át akarom itatni a legerősebb illattal és igy akarom elejét venni, hogy az idő elhalványitsa, vagy elpusztitsa bennem.
Ezért próbálkozom meg ma a müvészettel. Vissza