Vinkler László

Előszó

Részlet:
Olyan művész, aki maga írja katalógusának előszavát, vall, hirdet, vállal valamit, amikor ezt teszi. Ám a művészben mindig kétféle hajlam verseng: a képi kifejezésé, a látomásos megmutatásé egyfelől, és a logikus indokolásé másfelől. Én is ezzel a kettősséggel küszködöm most, hogy írok. Van magamról egy belső látomásom, amely nem akar tudni adatokról és dátumokról, nem törődik művészetelméleti indokolással, önmagát költői szabadságában akarja. Nem számolja az esztendőket, bár tudja, hogy hatvan számláltatott. Magam-magát inkább valamiféle cserjéhez, bokorhoz-bozóthoz érzi rokonnak, amely a növekedés és bokrosodás idejét - a gyökérzetét csakúgy, mint az ágazatét és a levélzetét - egyszerre jelenlévőnek éli meg. S ezt alakulásában szemlélt és átélt jelenvalóságnak tudja belső, senki mástól sem igazolható tudással. Ugyanakkor van idegen szeme is önön magához, és látja küszködő egyediségét egy társadalomban, egy világban, egy történeti és művészettörténeti szituációban. Minden szeretne lenni mert vágyai nem ismerik korlátaikat, s tudja mégis, hogy ez a vágyakozás a múlt gazdagságának súlyát viseli, s vele kell elszámolnia a jövőnek. Európainak lenni számára mindenek megtartását és egyben megtagadását is jelenti, expanzivitást, amelyben ez a hagyomány szétáradva el is veszíti és meg is tartja önmagát. Ám a bennünk áradó életnek nincsenek történetfilozófiai gondjai, anélkül is átéli önmaga bokros elevenségét, ágainak fényes tereket bejáró növekedését, törzsének a mélyből a magasba nyújtózását, gyökereinek a nedves sötétben vakon táplálkozó és tápláló erezetét.
A bennünk bozótosodó időnek folytonosságában egymásba áramlanak az évszakok s az sem zavarja, ha olyan metamorfózisokat él át, mint az én sorsom szerinti. A magyar homokon szőlőtőként tenyészik és indiai fügévé lesz az Etna lábán, majd fenyőcserjévé változik át a Dolomitok meredélyein. Szőlőtőként a legyőzhetetlen élet jele; a képi világban dionysosi ünnep és megváltó halál. Az Etna lábánál fehér virágdíszbe öltözött mandulafák lebegik körül, s tud a nász misztériumáról Persephoné emlékezetes története óta. Ismeri a földanya jajgatását, a korallcsíkos tengeröböl ködbevesző víztömegét, a nap csillogását a hóborította tűz és füstkráter felett. A Dolomitok közt, szédület és halál mesgyéje felett süket légtömeg nyeli magába a zuhanó ordítását vagy a kitett csecsemő könnyeit. Ilyen az a belső történet, amely örül, fázik és megborzong bennünk, s nem azonos azzal a másik, külső történettel, amelyet rövid életrajzokban megírunk. Vissza