Luby Margit, Benedekfalvi: Fogyó legelőkön

Előszó

Minden néprajzi gyűjtőnek szíve-vágya, a külső világtól elzárt, a modern kultúra útjaitól és vasútjaitól félreeső, városi hatástól lehetőleg mentes gyűjtő-területre találni. Mert hiszen az természetes, hogy mentől inkább maradt egy terület a külső világtól elzárva, annál inkább megőrizte annak lakossága jellemző ősi sajátságait, szokásait. S ha talál az ember egy-két ilyen faluközösségre, akkor mindjárt igényesebb lesz és azt kívánja, hogy bár találna a földmíves kultúránál ősibb állapotokat megőrző rétegre. így jártam én is. Találtam a Szamos meg a Tiszaháton néhány hagyományokban gazdag falut, s még el sem végeztem a néprajzi gyűjtés munkáját, már arra vágytam, hogy bár találnék a földmíves, a falut lakó parasztság mellett egy olyan réteget, amelyik ősibb életformát él a földmíves rétegnél. Valamit, ami közelebb áll az ősállapothoz, kevésbbé haladott fokot jelent, mint a földmívesség, amelyben az embernek az állatvilághoz, a természethez, a mindenséghez való viszonya közvetlenebb, mint a földmíves parasztságé. Igy jutottam el keresgélve a magyar pásztorsághoz. Ősibb foglalkozás-é hát a pásztorság, mint a földmívelés? Ha erre felelni akarunk, meg kell néznünk, mit mond a néptan az emberiség fejlődésének történetéről, s itt mindjárt arra az érdekességre bukkanunk, hogy más választ ad erre a néptannak materialista, és más választ ad az újabb történeti néprajzi iskolája. Vissza