Dsida Jenő: Dsida Jenő "Légy Sbarcea..." című verse (Az autográf verskéziratról írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható. George Sbârcea: Befejezetlen emlékirat című könyvében fotódokumentált a jelen kézirat is.)

Dsida Jenő versének autográf kézirata

Dsida Jenő négysoros, aláírt-keltezett alkalmi verse – az ajánlással – így szól:

A bejegyzés írója, Dsida Jenő (1907–1938) az egyik legjelentősebb erdélyi magyar költő. Az 1936. november 7-én keltezett sorok megszövegezésekor már kiadta életében megjelent mindkét verseskötetét (Leselkedő magány, 1928 és Nagycsütörtök, 1933), valamint könyv formátumban is napvilágot látott az Erdélyi Lapokban folytatásokban megjelent olaszországi útinaplója (Magyar karaván Itálián keresztül, 1933).

Az emlékkönyvi bejegyzés – ami alkalmi vers is egyben – címzettje George Sbârcea (1914–2005) román zeneszerző, író, diplomata, aki zeneszerzőként – fiatal korában – a Claude Romano nevet használta. Anyanyelvi szinten beszélt és írt magyarul. Apja az utolsó magyar király, IV. Károly háziorvosa volt, anyja Románia miniszterelnökének (Miron Cristea) húga. Kolozsvárott tanult zenét és jogot – ugyanakkor egy helyi könyvesboltban dolgozott. 1940–46 között román diplomata, 1946-ban letartóztatták és 15 év fegyházra ítélték. 1956-ban szabadult, utána még számos művészeti és kulturális tisztséget betöltött. Zeneszerzőként és íróként is számos művet jegyez, íróként románul és magyarul adta ki könyveit. Öt nyelven beszélt, kapcsolatban állt a világ több elismert alkotójával (Romain Rolland, Luigi Pirandello, George Enescu vagy éppen Louis Armstrong), politikusokkal, és persze erdélyi és magyarországi írókkal-költőkkel. Utóbbi szakmai és/vagy baráti kapcsolatairól két könyvében (Befejezetlen emlékirat. Magyar írókról és művészekről, Bukarest, 1971 és Szép város Kolozsvár. Bukarest, 1980) írt visszaemlékezéseket. Ő fordította román nyelvre Füst Milán A feleségem története című regényét (1978).

Emellett szenvedélyes gyűjtő volt. Egy Móra Ferencnél tett látogatására visszaemlékezve írta le: „Ott szorongattam kezemben a bőrbe kötött emlékkönyvemet, amelybe egy-két sor kézírást reméltem kapni tőle. Szenvedélyesen gyűjtöttem neves emberek kézjegyét, s már tucatszámra volt belőlük a sima, merített lapokon.” (Befejezetlen emlékirat, 43-44.) Több „kéziratgyűjtő” történetet is leír, és több bejegyzést fotómásolatban is ad, pl. Bartók Béla, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Zilahy Lajos bejegyzését.

Fotóreprodukcióban közli Dsida Jenő verskéziratát is (Befejezetlen emlékirat, 62.), illusztrációjaként a Dsidáról szóló fejezetnek (Egy irodalmi barátság története). Ebben feleleveníti a harmincas évek elején kezdődött barátságukat. Dsidát, mint sok más magyar szerzőt, könyvesbolti eladó korában ismerte meg: a költő hozzájuk járt vásárolni. Később, de még ismeretségük korai szakaszában Sbârcea megzenésítette Dsida Jegenyék című versét, melyet le is fordított románra, ezután viszont közös munkába kezdtek: elhatározták, hogy színpadra írják Móra Ferenc Dióbél királyfi című meséjét. Zenés darabot terveztek: Dsida írta volna a színpadi szöveget, Sbârcea pedig a zenét. 1933 tavaszán már készen voltak az első három kép vázlatával, ám ezek felolvasása során kiderült, hogy egyetlen igazán nagy hiba van a darabbal: Sbârcea neve. Mint írja: „Kiadott szerzeményeim Claude Romano álnév alatt kerültek forgalomba. Valódi nevemen mint kritikus és közíró szerepeltem. A színtársulat igazgatójának egyik sem felelt meg: eredeti magyar mesejátékról lévén szó, magyar zeneszerzőt igényelt, vagy legalábbis magyaros hangzású nevet a plakátra. / Tekintetem egy rövid másodpercre találkozott a Dsidáéval. Majd Végh Jóska váratlanul azt ajánlotta, hogy használjam ez egyszer a Barcsay álnevet. / – Ez nem más – magyarázta gurgulázó nevetéssel –, mint igazi neved »átfonetizálása« magyarra!” Dsida a felolvasást követő napon azt közölte leendő szerzőtársával: „egyelőre el van foglalva a Nagycsütörtök nyomdába adásával, ezért pár hónapra kénytelen elhalasztani közös munkánkat. Az egészségére is mintha panaszkodott volna, de én minden szavából éreztem, hogy akárcsak nekem – neki is nagyon elvették a kedvét a Dióbél királyfitól.”

Erre a történetre emlékezett vissza Dsida is a Sbârcea emlékkönyvébe írt versével. A Befejezetlen emlékirat szerint: „Évek múlva, amikor közös színpadi tervünkről hallgatólagos megegyezéssel már rég letettünk, a New York kávéház egyik »vitadélutánján«, melyen Dsida – mint mindig – csendes megfigyelőként vett részt, emlékkönyvembe kéretlenül ezt a négy sort írta” – és következik Dsida négysoros rögtönzésének facsimile másolata.

A vers éppen azt a névproblémát – gyakorlatilag identitás-kérdést – szövegezi meg, ami a Dióbél királyfi kapcsán felmerült: mindegy, hogy hívnak valakit, mindenkinek úgysem tud megfelelni, de egyébként is „mellékes” – a lényeg azonban, hogy ember, emberséges legyen.

Több volt ez, mint szellemes költemény, és erre a címzett is rájött. De állítása szerint már csak Dsida halála után: „Csak később jöttem rá, hogy a költő ritka bizonyítványt állított ki barátságáról, nagyrabecsüléséről. Mire meg akartam neki köszönni, »ő elrohant alkonyi fényben egy lángszínű lepke után«.”

*

Sbârcea bő másfél évtizeddel később újra megírta a vers történetét. Ekkor azonban teljesen másképp emlékezett vissza rá: „Egy kora áprilisi reggel a kolozsvári Deák Ferenc utca sarkán találkoztunk. Dsida belémkarolt, és felkiáltott:

– Tavasz van! Érzed a csendülését, furcsa dalok ébrednek benned. Tavasz van, ég és föld szövetkezett, a levegő tintakék, valószínűtlen árnyalatok mindenfelé. Oh fű, kankalin, gólyahír! Mindent ezüstös fénybe borított a tavasz.

– Íme – mondtam lelkesen –, kész egy új vers!

– Ez nem vers – szólt csöndesen Dsida. – Ez ÉLET!

Aznap írta emlékkönyvembe – ami akkor nagy divat volt – azt a négy sort, amivel művészi álnevemre és a magyarul írt cikkeim szignójára célzott: »Légy Sbárcea, – nem bánom, légy Claude Romano, – nem bánom, légy Barcsay, – nem bánom, – de ember vagy, ez a fontos.«

Ezt a találkozást Dsida Jenővel nem írtam meg az eddig megjelent könyveimben.” (George Sbârcea: Mit kaptam az erdélyi magyar íróktól. Magyar Nemzet, 1988. ápr. 9. 9.)

Ez a memoár két részből áll: a beszélgetésből és a versközlésből. Nyilvánvalóan nem tartozhatnak egybe – hiszen a vers kézirata alatt ott áll az 1936. novemberi dátum, ami ellentmond annak, hogy Dsida egy „áprilisi reggel” írta bele azt barátja emlékkönyvébe. (Sbârcea most taktikusan nem is közli a dátumot.) A kis csúsztatás azonban jelen esetben nem főben járó bűnt, mert korábban már tényleg közölte a verset, mégpedig fotómásolatban.

És valójában ez a lényeg: maga a vers. Aminek most előkerült az eredeti kézirata. Dsida verse 1971-ig ismeretlen volt a közönség számára – csupán Sbârcea tudott róla, akinek emlékkönyvében lapult. Akkor a Dsidával kapcsolatos fejezet megjelent önállóan (George Sbârcea: Egy irodalmi barátság története. A Hét [Kvár], 1971. jún. 4.), mint a hamarosan megjelenő Befejezetlen emlékirat beharangozója, a vers fotómásolatával, majd még ugyanabban az évben napvilágot látott maga a könyv is, szintén a hasonmással. Innen aztán többen idézték, és helyet kapott az újabb Dsida-összesekben is, az alkalmi versek között. Sajnálatos módon azonban mindenütt pontatlan szövegközléssel: az utolsó sorban ugyanis Dsida nem vesszővel, hanem „s” kötőszóval választja el, illetve így már inkább köti össze a gondolatokat.

*

A Dsida-kézirat dátuma egy nappal későbbi csak a Tamási Áron-bejegyzésénél. Ez is összekapcsolja őket: nemcsak Sbârcea emlékkönyvében kerültek egymás mellé, de a kronológiában is: Sbârcea egy nap eltéréssel találkozott Erdély egyik legjelentősebb írójával, költőjével.


A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - szegedi irodalomtörténész - munkája.