Babits Mihály: Amor Sanctus (Kárpáti Aurélnak dedikált példány) (A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható)

Kárpáti Aurélnak / szeretettel és barátsággal / 1933. ujév / Babits Mihály

            A dedikáció írója és címzettje ekkor már évtizedek óta ismerték egymást. Mindketten a Nyugat első generációjához tartoztak, a lap indulásától annak megszűnéséig munkatársak is: Babits költőből főszerkesztővé avanzsált az évek során, Kárpáti megmaradt kritikusnak és esszéistának.

A költő nosztalgiája (1924) című írásában Kárpáti leírja, hogy már jóval Babits első kötetének megjelenése előtt fölfigyelt a költő nevére és verseire: tizennyolc évvel cikke előtt, azaz 1906-ban találkozott először Babits nevével, a Magyar Szemle utolsó, csonka évfolyamában. Figyelme pedig azóta folyamatosan Babitsra is szegeződött, szinte mindegyik kötetéről szólt. Írt esszékötetről, regényekről, verseskötetről, irodalomtörténetről, válogatott verses kötetről, életmű-sorozatbeli újrakiadásokról, önéletrajzi esszékötetről, stb. Sőt, ő volt az első, aki íróként meglátogatta Babitsot 1924-ben annak frissen vett esztergomi házában, és riportot írt az ott pihenő és dolgozó költőről – aki éppen ókori görögből fordított akkor.

És ha már Babits megtisztelte őt egy dedikált példánnyal (de persze nem csak ezért), Kárpáti Aurél „természetesen” írt az Amor sanctusról is. Nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel: „Ezer esztendő dús terméséből Babits ötven himnuszt fordított le, az ő páratlanul kifinomult stílusérzékével, költői átélő erejével és formaalakító művészetével. Egytől-egyig remekmű. Egyaránt jellemző a tápláló televényre, amelyből kinőtt és átültetőjének kényes, kulturált ízlésére, amely kiszemelte. Így lett egy modern költő drága ajándéka nemzete számára az Amor sanctus, a szent szeretet himnuszainak nagyszerű antológiája.” És a dicsérete kitartott a kritika végéig: „Nevezetes irodalmi esemény az Amor sanctus megjelénese. A magyar költészet kincsesháza olyan felbecsülhetetlen nemzetközi értékhez jutott általa, amelyért nem lehet eléggé hálás Babits Mihálynak, a műfordítás áldozatát éppoly szerénységgel, mint hivatottsággal vállaló, nagy és igaz költőnek.” (Kárpáti Aurél: „Amor Sanctus”. Pesti Napló, 1933. jan. 22. 24.)

Babits 1933 újévre keltezi ajánlását, és az Amor Sanctus első sajtóhirdetései valóban 1933. január 1-jén jelentek meg. Kárpáti tehát az elsők között kapott a kötetből, és így az elsők között is közölt róla bírálatot: Kállay Miklós (Nemzeti Újság) és Zsolt Béla (Magyar Hírlap) cikkei jelentek meg ugyanaznap, ami persze nem véletlen: mindhárman a napilapok kiemelt fontosságú vasárnapi számainak irodalmi mellékleteibe szánták írásuk.

És mivel Kárpáti kritikusi munkássága gyakorlatilag párhuzamosan haladt Babits alkotói pályájával, és a kritikus írásaival folyamatosan nyomon követte a költő-író művészetét, szinte törvényszerű, hogy Babits 1941. augusztusi halála után az első monográfiát Kárpáti írta róla: októberben már a könyvesboltokban volt a Babits Mihály életműve (Bp., 1941. Athenaeum). Erről egyik kritikusa írta az Irodalomtörténet oldalain: „Babits Mihály pályaképének értékelő összefoglalását nyújtja ez a kitűnő megfigyelésekben és ítéletekben gazdag tanulmány. Kortárs szólal meg benne a kortársról – Babits még élt, mikor a tanulmány készült –, s ez a helyzet, a különben is bonyolult esztétikai feladatot még kényesebbé teszi az írónak a tudományos tárgyilagosságtól támasztott igénye irányában, hiszen lépten-nyomon ott kísért feltett kritikai álláspontja mellett a csodálkozás elfogultságának elkápráztató vonzalma. / Kárpáti Aurél – már amennyire ez az esszé keretében lehetséges – érezhető önmérséklettel fegyelmezi tárgyalása módját személytelenné. Szubjektivitását azonban nem oltja ki. Nincs is rá szükség. Ez vonja be egész tanulmányát, az élmény hangulatvilágító melegével, s anélkül, hogy megingatná ítéletei reális erejét és szétlazítaná bizonyosságai körvonalait, művészi formára ihleti mondanivalója anyagát.”