Fekete István: Zsellérek (Tiltólistás kötet)

Előszó

Részlet a könyvből: "Egy haris kiáltott a réten, aztán újra csend lett, csak a lovak dobbantak néha, mert a meleg odadőlt a kocsi mellé és sok volt a bogár. Délre járt az idő. A vadkörtefának kerek volt az árnyéka és a domboldalakon fehéringvállas asszonyok vitték az ebédet. Jó volt ez a csend. összeértem benne a földdel, az éggel, a remegő levegővel, és nehéz lett volna megmozdulni, mert kapaszkodó két kezemmel megmarkoltam az aszott füvet és úgy éreztem, ujjaimnak gyökere nőtt mélyen a hűvös földben. Hátam a vadkörtefának támasztottam. Fejem alatt a cserepes, kemény kéreg pattant néha és hajam megfogták a repedések, melyekben télen lepkék alusznak bábkoporsójukban. A lekaszált füvek keserű, tiszta illata lengett körülöttem: íze az inyemre tapadt, melytől könnyű lettem és révedező gondolataim szétcsapták szárnyukat, mert velük együtt határtalan lett a messzeség. Ez az íz, ez az illat volt a ballagó évek elvetett gondja: maga a szabadság. Ez az illat volt a te Deum, a bizonyítvány, a vakáció. Kitárult tőle a hullámos dombvidék és közel jött a völgyek kékbehajló messzesége, a fehérlő gyalogutak pántlikája, a patakok ezüst sudara és a puhán szálló szelíd felhők, melyek talán pehelyből voltak és azért kerülték a napot, hogy lángra ne lobbanjanak tőle." Vissza