Ottlik Géza: Une école á la frontiére (Ottlik Géza által a világhírű írónőnek, Nathalie Sarraute-nak dedikált példány.) (A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható.)

Szerző által dedikált példány. Une école á la frontiére / Iskola a határon. Írta: Ottlik Géza.
Francia nyelvű kiadás.

Ottlik Géza (1912–1990) Iskola a határon című regénye 1959-ben jelent meg magyarul. Külön recepciótörténeti tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy a kortársi kritika kezdetben mennyire fanyalgott még ekkor tőle – a regény később aztán bekerült a magyar irodalmi kánonba, „klasszikus” lett.

Hazai, döcögősen indult „diadalútjával” párhuzamosan, még a második magyar kiadás előtt, megjelentek első külföldi fordításai. Előbb német nyelven lett olvasható (1963), majd a rákövetkező évben franciául is (1964). A Párizsban, Une école a` la frontie`re címmel kiadott regényt Ladislas Gara (Gara László), Georges Kassai (Kassai György) és Georges Spitzer ültette át francia nyelvre. A fordítás nagyrészét Gara vitte, Ottlik is vele levelezett. 1964. február 9-én így köszönte meg neki a munkát és a könyvet: „Édes Lacikám, köszönöm a lapodat, közben pedig megkaptam, sőt már előbb, a Seuiltől a gyönyörű École-t. A fordításról nekem Chodkiewicz már többször a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott. Én csak annyit látok, ahogy imitt-amott beleolvasgatok, hogy eddig nem fedeztem fel kihagyásokat, érzelmileg, s nyilván nem is maradt ki semmi a szövegből. […] Így, ahogy van, meg vagyok győződve róla, hogy kitűnő munka és őszintén hálás vagyok érte.” (Ottlik Géza levelei Gara Lászlónak. Jelenkor, 2003. jan. 77–96.) Ugyanebben a levélben Ottlik azt is leírja, hogy kinek kell tiszteleti példányt küldeni, és sok embert sorol fel, akik között van ugyanúgy fogorvos, mint újságíró, kritikus, rádiós-tévés riporter, vagy éppen Jean Paul Sartre, Mauriac, Montherlant és Malraux, vagy éppen Samuel Beckett, „és még akit te tudsz, egy csomót - akikkel találkoztam ott, vagy tudnak rólam a réveden”. De tudja, hogy a dedikáció személyesebbé teszi a könyvküldési gesztust, ezért arról is ötletel, hogy ha ő Magyarországon van, miképp lesznek a Párizsban szétküldésre váró példányok kézjegyével ellátva: „Kérdezd meg, mit csináljunk a dedikációval? Talán küldök névjegyeket, cédulákat, és tegyék vagy ragasszák bele a kötetekbe. […] Tehát írja meg a Seuil, hogy hajlandó-e és kinek (a fentiek közül, plusz a te bővítésed) küldeni tiszteletpéldányt, s én küldjem-e el a nekik szóló ajánlásokat?” (Uott.)

A francia kiadásból azonban Budapesten is voltak példányai, és ezek egyikébe írta bele több, mint egy évtizeddel később:

A / Nathalie Sarraute / en hommage bien since`re / Géza Ottlik / 1975 décembre

azaz magyarul:

Nathalie Sarraute-nak, őszinte tisztelettel Ottlik Géza 1975 december

A címzett a világhírű írónő, Nathalie Sarraute (1900–1999). Orosz származású volt, eredeti neve Natasa Csernyák, de már gyermekkorában Párizsba költöztek családjával, ahol ügyvéd lett; ezt a hivatását azonban csak 1941-ig tudta gyakorolni, amikor zsidó származása miatt törölték a jogászok jegyzékéből. Ezután csak az írásból élt. 1932-ben kezdett írni – ekkor írt könyvét Jean-Paul Sartre is lelkesen fogadta –, az igazi áttörést az 1956-ban publikált A gyanakvás korszaka című esszéje hozta meg számára, amelyben visszautasította a regény hagyományos konvencióit. Sarraute ezzel tett hitet a (francia) nouveau roman, azaz az „új regény” irányzata mellett, s lett Alain Robbe-Grillet, Michel Butor vagy Claude Simon mellett a műfaj legismertebb alkotója. – A magyar olvasók – pár folyóiratközlés (Nagyvilág) után – könyv alakban először A francia „új regény” (1967) kétkötetes válogatásban találkozhattak nevével, önálló könyve 1973-ban jelent meg először magyarul (Planetárium), melyet később még egy, a Gyerekkor (1986) követett.

Azt is pontosan lehet tudni, Ottlik mikor és hogy adott neki saját regényéből.

Sarraute 1975. december 18-án a Kulturális Kapcsolatok Intézetének vendégeként Budapesten járt, és „délután a budapesti PEN-központban találkozott a magyar írókkal. Színesen és érdekesen vázolta fel pályafutását, a nouvelle roman – az új regény – történetét és lényegét (ezt az írócsoportot ő és Robbe-Grillet alapította, Michel Butor és mások később csatlakoztak hozzájuk), és szólt a legújabb irányzat, az új regény kibontakozásáról is. Ő maga, akinek első igazi felfedezője és pártfogója Jean-Paul Sartre volt, tropizmusnak nevezte el azt a – magakitalálta – stílusirányzatot, amely első írásait ihlette. Proust, James Joyce és – a maga realista stílusával, a beszélt nyelv irodalmi használatával – az Utazás az éjszaka mélyére szerzője, Céline volt a mestere. Elsősorban a belső, lelki történések és folyamatok írójának érzi magát. Tanulmányai is komoly feltűnést arattak”. ((–s): Nathalie Sarraute Budapesten. Esti Hírlap, 1975. dec. 19. 2.)

Az eseményen Boldizsár Iván és Tímár György beszélgetett vele, utóbbi interjút is készített vele az Élet és Irodalom számára. Ebben Tímár rákérdezett az írónő magyarországi tapasztalatira. Ezt a választ kapta: „Már nagyon régen készültem, ebbe a városba, s nagyon örülök, hogy végre összejöhettem önöknél a magyar irodalom színe javával. Néhány dolog nagyon meglepett. Például a magyar kollégák pontos ismeretei a francia irodalomról. S kivált ez utóbbinak nagy magyarországi népszerűsége. Hallottam, hogy Cocteau versei ötezer, Supervielle-éi háromezer példányban egy-egy hét alatt keltek el, ami a francia viszonyokat tekintetbe véve szédületes adat. Örömmel nyugtáztam, hogy Beckettet, akinek darabjai, meg egy regénye magyarul is megjelentek, a televízióban is játszották, továbbá, hogy egy költő-jóbarátom, Yves Bonnefoy magyarra fordított verseit pillanatok alatt elkapkodták az olvasók. És még valami tetszett: a magyar humor, amelyből Örkény István és Boldizsár Iván adott nekem és férjemnek bőséges ízelítőt budapesti tartózkodásunk alatt.” (T. Gy. [Tímár György]: Vendégünk: Nathalie Sarraute. És, 1975. dec. 27. 4.)