Petőfi Zoltán: Határa van... című költeményének kézirata (A tételről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható)

Petőfi Zoltán Határa van… c. versének eredeti kézirata

Petőfi Zoltán (1848–1870) Petőfi Sándor (1823–1849) fia volt. Leginkább úgy él a köztudatban: hogy napra pontosan kilenc hónappal a márciusi forradalom kirobbanása (márc. 15.) után született (dec. 15.), és hogy nem bírta az apa emlékének nyomasztó súlyát. Keresztapja sem kisebb személy volt: Arany János.

Zoltán Szarvason, Debrecenben, Szegeden tanult (itt abban a házban is lakott, ahol később Juhász Gyula született és élt), és korán színészi pályára adta a fejét. Mellette verseket írt, alkalmanként prózát, és fordított is.

Alakját többen megörökítették – Krúdy Gyula egész kötetet szentelt neki Zoltánka címmel –, hol adatoltan, hol anekdotikusan. Életéről és munkásságáról tudományos feldolgozás is készült. Monográfiát viszonylag korán írtak róla (Déri Gyula: Petőfi Zoltán. Bp., 1909), melyet később részmonográfiák egészítettek ki (pl. Irányi István: Petőfi Zoltán életpályája, különös tekintettel Békés megyei, szarvasi éveire. Szarvas, 1964, illetve Pethő György: Közelről. Irodalmi forgatókönyv és dokumentumok Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán életéből 1850–1870. Bp., 1984.), újabban – és új szemlélettel – Szilágyi Márton és Gyimesi Emese foglalkozik vele (Szilágyi Márton: Petőfi Zoltán konfliktusos élete és halála. Bárka, 2002. 4. sz. = Uő: Határpontok. Bp., 2007. 119–132., és Gyimesi Emese: Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában. Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán, Horvát Attila, Árpád és Ilona gyermekkori levelei, versei és játékai 1840–1870. Bp., 2019). 

És persze – mindenki más előtt és természetesebb módon – írt róla édesapja, Petőfi Sándor is. Megörökítette az első hónapokat (Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig. 1849. július), melyekről akkor még nem tudta, hogy az egész együtt töltött időt lefedik, sőt már „Zoltánka” születése napján verset írt róla – és hozzá. A Fiam születésére egyik strófájában testamentumot is megfogalmazott:

Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan,

Én a sorbul kiöregedem,

Iparkodni fogsz túltenni rajtam,

Vagy betöltöd legalább helyem?

Vajha egykor ekkép szólanának,

Nem busulva sírom szélinél:

Meghalt! de nincs kára a hazának,

Nincs, mert lelke a fiában él.

Petőfi Zoltán valójában nem is tudott mást tenni, mint beteljesíteni ezt a nehéz hagyatékot: nem tudott más lenni, mint apja fia, a leghíresebb magyar költő egyetlen utóda, örököse nem csak a nevében, de mindazzal a teherrel, ami ezzel járt.

*

„A versírással is próbálkozott; egy tucatnyi műve maradt csak fent” – írja róla a sokszor ellenőrizetlen (fél)információiról híres wikipédia. Ezzel szemben Petőfi Zoltán monográfusa azt jegyezte fel, hogy Petőfi fiának összegyűjtött irodalmi hagyatékában van „a kéziratok közt három fordított színmű, 150–160 eredeti és fordított költemény, több ismeretterjesztő és fordított cikk. Hátra hagyta továbbá rövid önéletrajzát is. […] A kéziratoknak egy másik része […] néhány elbeszélés és fordítások Goethe, Schiller és Georges Sand műveiből.” (Déri Gyula: Petőfi Zoltán, 145.)

Életében viszont alig jelent meg írása. Egy-két eredeti vers, valamivel több fordítás, néhány prózai munka. „Hogy milyen költő lett volna Petőfi fiából, azt természetesen nem lehet megítélni belőle, de hogy írni tudott, s mint irodalmi ember helyet biztosított volna magának az egykorúak közt, arra e vers elegendő bizonyítékot nyújt.” (Déri: 122.) Munkásságának megítélésénél persze óhatatlanul az apával való összehasonlítás volt a kiindulópont. Még Kosztolányi Dezső is beleesett ebbe a hibába, amikor meglehetősen erős kifejezésekkel illette az általa is idealizált költő fiát: „Vajon akart-e nagy lenni? Aligha. Egyáltalában semmit se akart. Egyetlen zseniális tette az, amit apja jegyzett föl róla, hogy kéthetes korában óriási erőlködéssel felült az ágyában. Azután semmi se történt. Gyerekes kapkodással másolja apja leggyöngébb verseit és az apja életét… Ez a fiú csak paródia, az apja igénytelen paródiája.” (KD: Petőfi Zoltán. Élet, 1910. már. 20.)

A megközelítésnek ezzel a természetesnek tűnő módjával szemben az újabb kutatások mást javasolnak. Ahogy Szilágyi Márton írja egy helyütt: „A mindössze huszonkét évre terjedő, rövid élet az apa – egyébként nem sokkal hosszabb – pályájához mérve csak méltatlan utójátékként került elő, az irodalmi működés erőteljes leminősítése pedig látens módon mindig az atyai életmű értékéhez viszonyítva, s nem az egykorú – azaz az 1860-as évekre jellemző – irodalmi nyilvánosság igényeihez mérve mondatott ki.” (Szilágyi Márton: Petőfi Zoltán konfliktusos élete és halála.)

Ahhoz azonban, hogy Petőfi Zoltánt saját értékén kezelni lehessen, és hitelesen elhelyezhessük őt a korszak művelődéstörténetében, szükséges lenne irodalmi munkásságának és levelezésének teljes ismeretére. Egyelőre azonban verseinek nincs kiadása, és levelezéséből is csak részletek jelentek meg. Bár épp az utóbbi években – Gyimesi Emesének köszönhetően – határozott törekvés van, a kultikus értelmezéseket kritikaira váltva, Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán objektív megítélésére és újrapozícionálására.

Ahogy életében, úgy utóéletében is mostoha sors jutott neki: eleve töredékes életművét még tovább csonkolták. A költői életműből Déri Gyula közölt könyvének függelékeként pár darabot, de ez egyrészt csak egy nagyon szűk metszetű válogatás, másrészt szövegközlési elvei is elfogadhatatlanok: pl. nem csak a vaskosabb kifejezéseket, de egész versszakokat hagyott ki egyes költeményekből, csak mert gyengébbnek, oda nem valónak ítélte őket.

A most előkerült kézirat is hozzájárul egy majdani szövegkritikai kiadás elkészüléséhez.

*

A Petőfi Zoltán eredeti, saját kezűleg írt, autográf kézirata egy vers. A szöveg, bár tartalmaz egyetlen azonnali javítást, tisztázatnak tekintendő. Betűhív olvasata ez:

Határa van…

Határa van a föld és az égnek,

Határa van a nagy tengereknek,

Bánatomnak ha határa volna,

A két szemem oly sokat nem sirna.

–––

De mióta elhagyott a csalfa,

Nincs szivemnek semmi nyugodalma,

Egy vigasztal nehéz bánatomban,

Hogy az élet még sem határtalan.

P . . .  Z . . .

A kétstrófás, nyolcsoros költemény megjelenéséről nem tudunk. Mégsem teljesen ismeretlen: három másik változata megtalálható hazai közgyűjteményben. Mindhármat a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, viszont nincs köztük két, teljesen azonos szövegű változat, sőt az egyik (V. 4559/161) nem Petőfi Zoltán, hanem a Petőfi-kutató Ferenczi Zoltán másolata. (Megjegyzendő, hogy ez tartalmazza a legtöbb szövegeltérést, nem csak szószintűeket, de az utolsó két sor teljesen más variáns. Ami viszont azt jelenti, hogy – feltételezve a kutatói pontosságot – lennie kellett még legalább egy, markánsan eltérő kéziratnak, amiből Ferenczi dolgozott.) A két másik kézirat (Költemények [versfüzet]: V. 653, valamint két másik vers társaságában: V. 676) azonban szintén eltér a most felbukkant darabtól. Azaz jelen kézirat egy egyedi szövegvariáns.

A második versszak második sorának végén Petőfi Zoltán hibát ejtett, majd ezt saját kezűleg azonnal javította is: nyugodalmam › nyugodalma.

A verset – lévén az nem az alkotói munkafolyamat során keletkezett fogalmazvány, hanem kész mű – lezárásként aláírta, monogramját használva: P… Z… Az eredetileg Szalay József gyűjteményében található másik Petőfi Zoltán-verskézirattal egy időben, egy célból keletkezhetett: papírjuk, tintájuk és írásképük megegyezik, mindkettő keltezés nélküli tisztázat és mindkettőt azonos módon zárta le a költő: a Nagy szeretnék lenni... című vers alá szintén csak ennyit írt: P…. Z…

            A több változat, hogy a szerző többször is leírta ezt a darabot, arra utal, hogy a Határa van… „népszerű” vers volt, és Petőfi Zoltán reprezentatívnak tartotta saját költészete szempontjából. Ugyanakkor nem minden saját maga által összeállított versválogatásba iktatta be: nem szerepel pl. az OSZK-ban őrzött Szívhangok című versgyűjteményben (Fond VII/107).

Érdekesség, hogy a versben ismétlődő „határa van” szerkezet később másnál is feltűnik. Ugyanezt a repetitív alakzatot használja majd Csontváry Kosztka Tivadar is egyik prózai írástöredékében: „Határa van tehát a napnak, a holdnak, és az égen lévő csillagoknak. Határa van a földünknek, és a földön nyugvó tengereknek, határa van a hegyeknek és a magasban lévő hótömegeknek, határa van a gránit kőzetnek, a bükk, tölgy, nyír és fenyveseknek, határa van a légáramlatnak, a világosságnak, egyben pedig a hangnak, a nyelv alakulásának, határ a van az ízlésnek, érzésnek és illatnak”, stb., valamint egy versében is: „határa van a gyönyörűségnek világ / tapasztalattal járó megelégedésnek. / Határa van az ittmaradásnak” (idézi: Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája. Bp., 1966. 124., 130.) Mivel azonban Petőfi Zoltán verse nem jelent meg, direkt hatásról nem beszélhetünk.

*

A kézirat sorsa elég jól nyomon követhető. Petőfi Zoltán első monográfusa az utóélet korai szakaszáról írta: „Petőfi Zoltán szellemi hagyatékát a temetés utáni napokban Dolinay Gyula vette gondjaiba. Összeszedte kéziratait és nyilvánosságra hozta, hogy mit talált. […] Közlése szerint volt a kéziratok közt három fordított színmű, 150—160 eredeti és fordított költemény, több ismeretterjesztő és fordított cikk. Hátra hagyta továbbá rövid önéletrajzát is. / Mindezeket Dolinay elhelyezte a Zoltán útiládájába, s azt Petőfi István jelenlétében lezárva, elküldte Gyulai Pálhoz. A kéziratoknak egy másik része, a már említett Beliczey Imre nevű orvosnövendéknél, Zoltán barátjánál maradt, ki azokat Abafi Aigner Lajosnak adta át.” (Déri Gyula: Petőfi Zoltán. Bp., 1909. 145.) A Határa van… tisztázata vélhetően a Gyulai-féle anyagban volt. Gyulai és Abafi is 1909-ben halt meg.

Biztosan állítható, hogy a kézirat ezután valamikor 1925 és 1931 között Szalay József (1870–1937) szegedi rendőrkapitány gyűjteményébe került: egy 1925-ös összegzésben még nem szerepel, 1931-ben azonban már mint gyűjteménye egyik becses darabját mutatta meg Vér György szegedi újságírónak. „A legbecsesebbek közül való a 400 darabból álló Petőfi-gyűjtemény. Mindegyik Petőfi-kiadás megvan, a legelső is. Az összes Petőfi-fordítás, van itt izlandi is! És tanulmányok, kritikák és az egyik kötetbe beleragasztva A virágok című Petőfi-vers eredeti kézirata! De együtt van itt az egész Petőfi-család, Szendrey Júlia és Zoltánka költeményeinek kézirata is…” (Vér György. A legteljesebb Ady-gyűjtemény az Alföld legfőbb rendőrének hivatalában. Pesti Napló, 1931. jan. 4. 40.) Négy évvel később Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán kéziratai is pontosan megneveztetnek. Szalay ekkor a hozzá látogató Török Sándor (1904–1985) írónak mutatta meg a könyvet: „Petőfi kerül az asztalra, összes költeményei merített papíron, mindössze ötven példány készült ebből, 1852-ben. Benne van a Virágok eredeti kézirata.” Ekkor mondja Szalay: „Itt van aztán Szendrey Júlia három verse eredeti kézírásban, 1856-ból, Flórának, A beteg leány. Gondolataim, érzeményeim. […] Végül itt van Petőfi Zoltán két eredeti kézirata, Nagy szeretnék lenni és Határa van… című versei. Itt az egész család” (Török Sándor: Szegeden, Szalay József könyvesházában. Magyarság, 1935. aug. 11. 15.).

Szalay azonban ezután két évvel meghalt, gyűjteményét Szeged város nem tudta megvásárolni, így azt elárverezték, két részletben, 1939-ben és 1940-ben. Fönti kézirategyüttes – aminek hordozókötetét Török Sándor tévesen írta le – a második aukció egyik kiemelt darabja volt. Az aukciót 1940. december 18–21. között, négy egymást követő napon tartották a Postatakarékpénztár árverési csarnokában; a Petőfi-tétel ezek közül a harmadikon, december 20-án, pénteken került kalapács alá, 2542. számú tételként. A katalógusban szereplő pontos leírás szerint a tétel a következő: „[Petőfi Sándor] Összes költeményei. Végleges, teljes kiadás. Életrajzi bevezetéssel ellátta JÓKAI MÓR. Eredeti kéziratok és kiadások alapján rendezte és jegyzetekkel és variánsokkal kísérte HAVAS ADOLF. Bpest, Atnenaeum. 1892–96. 8r., 6 rész 3 kötetben, bord. fbőrktsekben. Mellékelve PETŐFI »A virágok« c. 5 szakaszos versének eredeti kézirata egy n. 8r.-ű lapon, valamint PETŐFI ZOLTÁN s. k. leírt »NAGY SZERETNÉK LENNI« és »HATÁRA VAN…« c. versei 2 old., valamint SZENDREI JULIA »FLÓRÁNAK«, »BETEG LEÁNY«, [»]GONDOLATIM, ÉRZELMÉNYIM…« c. verseinek kéziratai 1856-ból” (Néhai Dr. Szalay József szegedi m. kir. rendőrfőkapitány bibliofil könyvtára második részének aukciója. Árverési Közlöny, 1940. dec. 105.) A tétel 400 pengő kikiáltási áron indult, és az általam használt aukciós katalógusban vezetett licitálói jelzések szerint ezen az áron is kelt el. Az egyik tudósítás külön kiemelte nemcsak Petőfi Sándor, hanem éppen Petőfi Zoltán kéziratait is: „Itt találjuk Petőfi költeményeinek két legelső kiadását, rajta Petőfi sajátkezű ajánlását Bunkós Sándornak. Igen értékes Petőfi Virágok című ötszakaszos versének eredeti kézirata, valamint Petőfi Zoltánnak kéziratai.” (A literátus főkapirány könyvei. Újabb 1600 könyvet árvereznek el Szalay József könyvtárából. Petőfi, Ady, Apponyi kéziratai, Rasputin levele. Délmagyarország, 1940. dec. 15. 6.)

Az árverésen a tételt Vasberényi Géza (1894-1981) könyvtáros, helytörténész vette meg (aki egy évvel korábban Ernst Lajos (1872–1937) hagyatéki árverésén is megszerezte a Petőfi-relikviákat, illetve azok egy jelentős részét), a Szalay által grangeriált kötetet szétbontotta, és a kéziratokat egységes rendszerben, egyesével külön – és külön kéziratgyűjtő tasakokban – őrizte tovább. Vasberényinek 12 tételből állt a Petőfi Zoltán-anyaga, ebből az 1-es számú éppen a Határa van… c. vers volt. (A 2. sz. a Nagy szeretnék lenni, a 3–11. különféle életrajzi dokumentum volt, a 12. pedig Petőfi Zoltán gyászjelentése.) Vasberényi halála után gyűjteménye szétszóródott; nagy része a Borda Antikváriumhoz került.

A kézirat utolsó tulajdonosa pedig 15 évig őrizte azt.

*

Petőfi Zoltán kéziratai rendkívül ritkán bukkannak föl a hazai aukciókon. Mivel a Petőfi-család relikviáit már a 19. században elkezdték összegyűjteni és közgyűjteményben elhelyezni, alig van magánkézben ilyen jellegű dokumentum vagy műtárgy.

A nyilvános kereskedelemben az 1939-es Ernst- és az 1940-ben árverezett Szalay-anyagon kívül mindössze egyetlen egyszer: több, mint negyven évvel később az ÁKV 1981. november 20-án tartott 15. árverésének 402. sz. tételeként futott egy kétoldalas levele (Kat 111.). Ezt követően pedig csak a most újra felbukkant Szalay-gyűjteményből származó két vers.

Megjósolni sem lehet, mikor kerül elő újra hasonló relikvia.

 Jó állapotban meőrzött kézirat, a Vasberényi Gyűjtemény egykori bélyegzett, feliratozással ellátott gyűjteményes irattartójában.


A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - szegedi irodalomtörténész - munkája.