Előszó
Debrecen képzőművészeti nagyhatalom - ez a kijelentés lapidáris tömörségével és keménységével valószínűleg meglepheti most magukat a debreceni polgárokat is. De igaz.
Hogy miként néz ki ez a tézis részleteire bontva? Íme, a tények:
Noha köztudott, hogy Munkácsy főműveiből több is Debrecenben van, és hogy Medgyessy Ferenc életműve révén a város számot tarthat arra, hogy a magyar szobrászat Mekkájaként tartsák számon a szakmabeliek őt, a modern magyar festészet és a vele összefonódott képzőművészeti közélet több mint száz éven át mégis szinte kizárólagosan Budapesten zajlott. A fővárosnak ezen a domináns szerepén legfeljebb csak réseket tudott ütni Pécs városa a maga modern képtárával vagy a Vasarely-gyűjteményével, és ugyanígy, csak mint Budapest meghosszabbítása hódíthatta magához néhány évtizeden át a székesfehérvári István Király Múzeum a hét végi verniszázsok közönségét. Holott voltak figyelemre méltó gyűjtemények és országos jelentőségű tárlatok másutt is, elég csak például a győri vagy a szombathelyi múzeum rendezvényeire gondolnunk vagy arra emlékeztetnünk, hogy az igen értékes Mihályfi-gyűjtemény már régóta a Salgótarjáni Múzeum tulajdonában van. De a vidéken elrejtett kincsek mégis mintha Csipkerózsika-álmukat aludnák, melyből csak egy-egy rezzenésnyi volt eddig az ébrenlét.
Legalább is ez volt a helyzet a legutóbbi időkig. Mígnem az történt, hogy a fővárosból Debrecenbe tartó professzorokkal és művészettörténész-hallgatókkal telt meg az Inter-City egyik-másik kocsija, vagy hogy messzi nyugat-európai városokból váltottak maguknak errefelé irányuló repülőjegyet a modern magyar képzőművészet barátai. De nyugtalanná vált a fővárosban székelő galériák és árverési házak vezető rétege is. Kiadók, könyvszerkesztők és galériatulajdonosok megbízottjai, köztük reprodukciók készítésére specializálódott profik, keresett fényképészek pakolták össze a szerszámaikat, és szálltak vonatra. Úgy tűnt, hogy sürgős a dolguk, és az is kiderült, hogy most mind egy és ugyanazon titkos cím felé igyekeztek, mégpedig egy eddig kevéssé ismert magángyűjteményt szerettek volna valahol a magyar vidéken megtekinteni. Csak most kezd a diszkréció fátyla erről a gyűjteményről lehullani, és csak az utóbbi időben kapott lábra a hír, hogy ez a gyűjtemény debreceni illetékességű. - Több száz mű! - kelt útra az első riasztás. - Aztán jött a helyesbítés: - Valószínű, hogy több ezer mű! - De mivel vannak adatok, amik a számoknál is sokkal rangosabbak, íme a harmadik variáns: - Most már biztos, hogy itt vannak mindazok a főművek, amik évtizedeken át, mint „kallódóak" szerepeltek a szakirodalomban vagy azok, melyekről csak bizonytalan legendák keringtek eddig. A magyar művészet színe-java, ami tulajdonképpen soha nem volt elveszve, hanem csak elhalványult kissé, mert elmosódtak az elmúlt évtizedek folyamán egy kissé a pontosabban látható körvonalait, most megint (nem megkerült, hanem) előtérbe, igazi reflektorfénybe került.
Vissza 
