És beszéld el fiadnak...

Előszó

"A fotós: különleges turista, az antropológus szélsőséges válfaja, aki elmegy a bennszülöttekhez, s azután beszámol egzotikus szokásairól, furcsa holmijaikról.." - mondja Susan Sontag a fényképezésről írott egyik esszéjében. E kijelentést bizonyos fenntartásokkal el lehet fogadni általában is a fényképezésről, mint napjainkban immár társadalmivá vált jelenségről, a tudatosan választott és vállalt szempontokat követő művészi fényképezésnél pedig különösen.
Hogyne kínálkozott volna kézenfekvőnek az idézet Féner Tamás esetében, aki már nem először mutatja be egy-egy általa birtokba vett és fényképei segítségével számunkra is megismerhető "új világ" képét. Féner univerzumai - gondoljunk csak eddigi kiállításaira - a cigányokról, kohászokról, repülőkről készült fényképeire például - nem földrajzi értelemben egzotikusak, ám a hétköznapitól mindenképpen eltérőek. Mint "antropológushoz" illik, az ember köré építi világait. Az anyaggal küzdő, az anyagon úrrá lévő ember érdekelte leginkább a szó elsődleges és metaforikus értelmében véve egyaránt: fényképezőgépének lencséje korábban az ember és a világ közti viszony egyedi és egyszeri megjelenési formájaként emelte át a hétköznapi folyamatok mozzanatait a művészi általánosítás síkjára. Ez alkalommal a megismerés másik módszere, amely az általános felől mutat az egyedi felé, érvényesül és a fotóművész érdeklődésének középpontjába voltaképpen az emberi élet fordulói, hétköznapjai és ünnepei mintegy antropológiai-filozófiai kérdésfeltevésként kerülnek be. E feltoluló általános kérdésekre egyszerre esztétikailag és etnográfiailag konkrét válaszok a hazai zsidóság itt látható életképei. Vissza