Kiindulópont

Előszó

Kiindulópont

Emlékszem, úgy másfél-két éves lehettem, Anyám felemelt, az arcához bújtam, átöleltem a nyakát, éreztem a bőrét, láttam a barna haját, közelről a hatalmas hajszálakat, láttam a nyakán azokat a gyöngyszemeket azon a fehér nyakláncon, amit annyira szerettem, s amikor közelről a szemébe néztem, akkor a pupillái a nagy barna szemében hatalmas fekete végtelenné tágultak. Átöleltem, éreztem az illatát, s mikor mosolygott, akkor az arcán a finom ráncok fura puha játékot írtak le a szeme sarkába. Aztán hívtam Apámat - gyere, csak úgy jó, ha együtt vagyunk. A jobb kezemmel átöleltem az arcát, a ballal pedig Anyámét, s ahogy befúrtam a fejemet a két nagy arc közé, éreztem Apámnak a friss borotva illatát, láttam a kék szemét, ahol a pupillák mindig szűkek voltak, korom fekete volt a haja, s a borotválkozás ellenére éreztem a kis sörtéket ahogy az arcomhoz hozzásimultak. Amikor a két karommal átfogtam a szülői arcokat, akkor úgy tűnt, hogy az a pillanat örökkévaló. - Talán ez valahol a mostani portrék alapélménye.

Fehér László

Budapest, 2002. szeptember 11. Vissza