Magyar Gábor

Előszó

Megkísérelvén verbális eszközökkel leírni, jellemezni Magyar Gábor képeit, vállalkozásunk könnyen kudarcba fullad: az újabb és újabb próbálkozások az elvont művészet többértelműségének zsákutcáiba vezetnek. Csekély vigasz, hogy annyit bizonyosan megállapíthatunk - az 1985-ben rendezett, óbudai önálló kiállítás óta született művek nagyméretű vásznak gyanánt rögzítődtek; a korábbi kis képfelületeket hatalmas síkok és szédítő mélységű, illuzionisztikus terek váltották fel. A művészi attitűd, a szemlélet - ha a nyolcvanas évek első szakaszának terméséhez hasonlítjuk, viszonyítjuk (veszélyes manőver) a nyolcvanas évek második felében létrejött alkotásokat - nem változott, jóllehet a motívumkincs módosult, és az utolsó néhány mű radikálisabb, a korábbi formakincstől való elrugaszkodást, s a puritán, szűkebb kifejezőeszköz-rendszerhez való közeledést jelez.
Magyar Gábor absztrakt és szürreális címkékkel jelölhető festészetének központi eleme - belépvén az egyik, bevezetőmben jelzett zsákutcába - az árnyékként mintegy vászonra vetődő, apró pontokból kialakított raszterfelület, ez a sűrűsödő-ritkuló közeget sejtető, hálószerű forma, és a burjánzó, izomszerű köteget imitáló, a megkötözöttség érzetét sugárzó, rabság-látszatot keltő struktúra. Az első a felület, a második a test illúzióját hordozza, s megjelenésük nemcsak a formai rokonság okán kapcsolja Magyar Gábor piktúráját a nagy szentendrei festőelőd, Vajda Lajos munkásságához: a titokzatosság, a rejtélyesség, a borzongások világa mindkét művészé. Magyar Gábor a nyolcvanas évek második felében alkotott képein még dekoratív atmoszférát teremt a részletelemek felvonultatásához a finom derengésként, megfoghatatlan rezdülésekként is értelmezhető íriszes átmenettel, hogy aztán a közelmúltban szakítva a motívumhalmozással monokróm felületek - ez gyakran maga a tiszta arany ragyogás - előtt jelenítse meg képének egy-egy kiemelt hangsúllyal középpontba állított geometrikus elemét. Magyar Gábor számára - és ismét csupán egy feltételezés következik - a kép színtér: a geometrikus és az amorf formák és testek, képződmények és fantáziaszülemények ellentétének ütköztetésére és ellentétének összebékítésére. A művek különös, pulzáló feszültsége onnan is eredhet, hogy nem tudható: összecsapásról vagy összesimulásról van szó. A színtér lezáratlan, s ezért nem szemlélhető sem kívülről, sem távolról, sem befejezett, változtathatatlan, független tartományként; az elvont történések és állapotok nyitottak, a mű általában képből induló és képhatárokon illuzionisztikus módon túlfutó, a képszéleken túlról induló és a képben véget érő egységekből (?) épül. A legújabb alkotások pöttyözött felületei, játékos gömbjei, semmibe nyúló-lebegő spiráljai mintha azt jeleznék, hogy Magyar Gábor festészete - a vészterhes, borúsabb előzményeket követően - könnyeddé, derűssé, már-már vidámmá vált.
A következő önálló kiállítás alkalmával - mondjuk - legyen ez a kiindulópontunk. Vissza