Milivoj Nikolajevic

Előszó

A harmincas évek kezdetétől, amikor az ifjú a művész sorsát választotta, több mint fél évszázad telt el. Több nemzedék emlékezetébe is belevésődött e korszak legnagyobb eseménye, amely két irányba is hatott: a világháborút megelőző éveket szorongással, sejtelmekkel töltötte el, de a háború utáni évtizedeken is tartós nyomot hagyott. Megbélyegezte az embert és művészetét e háború, majd az emberi tudás fékevesztett hatalmának baljóslatú gombája, ismételten hangsúlyozva a létezés törékeny vonalát és a megsemmisülés sötétségét.
Soha még ennyire nem foglalkoztatta az,embert saját létkérdése, közvetlenül a művészettől várva feleletet és védelmet. A háború utáni alkotóművészetnek így nem várt jelentősége lett. A többi között a művészet a háború utáni megosztott világ sajátságos ismertetőjévé is vált, attól függően, hogyan értelmezték a „vasfüggöny" egyik vagy másik oldalán a tegnapi szövetségesek.
Nálunk, a forradalmi változások és a szocialista jövőre való törekvések közepette a művészetet korlátok közé szorították, a példaképektől átvett szocialista realizmus modelljét véve alapul. A történelmi sorsfordulón a művészet így nem az élenjáró szerepét kapta, hanem „szolgálnia" kellett a jövőbe vezető úton.
Sokkal később, két évtizeddel azután, hogy az önigazgatású szocializmus sajátságos útja nevében ellentmondott a korábbi szövetségesnek, az alkotói szabadság pedig már túlnőtte a kezdeti nyugtalanságokat, egy kiállítás alkalmából írták le a következőket: „Sokkal kifejezettebben, mint korábban bármikor, megköveteljük a művésztől, hogy saját maga határozza meg alkotói útját. Sajátságos helyzetéből eredően a művész a társadalom része, s ugyanakkor társadalmon kívüli is. Röviden: világunk pluralista, nézeteink viszonylagosak, eszközeink operatívak, jövőnk beláthatatlan, lehetőségeink pedig korlátlanok."... Vissza