Pantenon

Előszó

Tisztelt Hölgyek és Urak, kedves Gyerekek!

Mikor a MAMŰ 1989-es katalógusát olvastam, derűs kétségbeesés vett erőt rajtam. Megint egy ars poetica, és ráadásul egészen más, mint a többi! Tévedés ne essék, örülni a másságnak örültem, mely 1980-8l-re keltezvén, igen-nagyon ellentmondott az egy korszak-egy stílus, az előzőnek ellentmondó (azaz a régi művészet történetéből elvont) korstílus wölfflini teóriájának.
Pontos tapasztalatom volt ugyanis arról, hogy ahány ház, annyi szokás (házon művészeket, műhelyeket értve), s hogy ami érték van, volt, azt általában nem radírozzuk ki egy egyetlen kedvéért. Hogy mivel például a kánonellenes avantgárd nem kanonizálható, és specifikuma a nyitottság, s így egyelőre olyan, mint egy végtelen folyamat (lehet, hogy nem is avantgárd a szó szoros értelmében), amelynek egyre több pontjához lehet kapcsolódni és onnan kirajzani, esetleg a többi pontoknak ellent is mondva, avantgárdon túli művészetről korstílus értelemben nem beszélhetünk. És mégis lehet, hogy épp az avantgárd ismeretlen ma, ebben az értelemben, a szezonokra specializálódott művészeti köztudatban? A művészeti változások árnyalatait felfestők szerint az avantgárd kollektív természetű és funkciójú, de ami utána következett, az nem. A neoavantgárd után, a 80-as években, a meghirdetett szubjektivizmus idején is létezett azonban kollektivizmus, sőt, az évtized egyik specifikumának látszik. Ráadásul úgy, hogy nem mond ellent az egyéniség törekvéseinek. Vissza