Előszó
1956 stigmái
A legújabbkori magyar történelem fenségesen tragikus fejezete 1956 forradalma és szabadságharca: a szabadságvágy fékezhetetlen kirobbanásának, a harc hősi vállalásának, majd a küzdelem eltiprásának drámai eseménytörténete a nemzeti tudatban, a nemzeti összefogásban rejlő elfojthatatlan erő szimbólumává szintetizálódott. Az Iparművészeti Főiskola másodéves hallgatójaként a forradalom budapesti történéseinek részese, átélője volt Paizs László festőművész is, akiben - oly sok kortársához hasonlóan - életre szólóan megrögződött a pesti nép forradalmi lelkesültsége. magával sodró lendülete, s vizuális emlékezetében mélyen bevésődtek az események képei: az ablakokba tett rádiók, a kirakatokra pingált feliratok, a röplapok hullása, a kiégett tankok, a felborult villamosok, a rommá lőtt házak, az utcára nyíló, fal nélküli szobák, a megcsonkult épületdísz-maradványok. A forradalom és a szabadságharc félévszázados évfordulóján a Sebek 1956 című nagyszabású, expresszív műsorozatával Paizs László felidézi emlékképeit, de nem riportszerű beszámolóval illusztrált időutazásra invitál, hanem különös megformálású, festői-plasztikai alkotásaival az álomszerű visszaemlékezések, a látomások világába kalauzolva a forradalom szépségét, eltaposásának drasztikumát, elbukásának fájdalmát érzéki kifejezésekként összegzi.
Paizs László síkok és terek között szabadon csapongó, hol a plasztikai tárgyteremtés, hol a festészeti képalkotás szférájában, hol a kettő összemosódó határterületén kalandozó alkotói világában újra meg újra felbukkannak a magyar történelem sorsfordító, XX. századi mozzanatai: A trónörököspárt meggyilkolták (Újsághír, 1914. június 28.1 című, 1970-es újságpapír, bogár, plexitömb-objektje a modern magyar művészet emblematikus főműve, de hivatkozhatunk számos, a kommunista rend abszurditásaira reflektáló, megrendítő, az 1980-as és 1990-es években keletkezett kompozícióra is. A Sebek 1956-sorozat nagyméretű, plasztikai hatásvilágot is kibontakoztató képtáblái is - amelyeken „lövések", becsapódások, áttörések sebhelyei és kráterei nyílnak meg, s amelyeken a dombormű-alkotó, egymástól elválaszthatatlan texturális és fakturális anyagi sajátosságok tökéletes egységbe olvadnak a festői-művi beavatkozásnyomokkal - történelmi meghatározottságú, de áttételes, metaforikus megfogalmazású alkotások. E művek legfontosabb motívumai az agresszív és brutális képtábla-roncsolások, amelyeken mintegy csak mellékszólam gyanánt jelennek meg az árnyékszerű, sejtelmesen megrajzolódó, jellegzetes, budapesti eklektikus épületplasztikákra, kapuszobrokra, oromdíszekre, illetve az ezek klasszikus, középkori és antik előképeire hivatkozó figurák: torzók és pieták. Mindazon túlmenően, hogy Paizs László így egy nonfigurativitást és figurativitást leleményesen ötvöző képi nyelvezetet munkál ki, egyszersmind az idősíkokat is összeolvasztja, s a sorozatlövésekkel, az 1956-os kelet-közép-európai belövések nyomaival roncsolt-szabdalt kompozíciókat az általános jelentéskörök, a szellemiségek, a heroikus áldozatvállalások magasságába emeli.
Paizs László, az alkimista festő eszközei - az életmű korábbi periódusaihoz szervesen kapcsolódva - a poliészter, a föld, a téglapor, a rétegelt lemez, az akril, amelyekből és amelyeken visszafogott, fehér és szürke, néhol fekete foltokkal szabdalt kép-terepeken arany stigmák derengenek fel: a személyesség hitelességével és bensőséges lírájával átitatott, magával ragadó monumentális történelmi freskókkal, vagyis a misztikus távlatokat nyitó múltunkkal szembesülhetünk.
Vissza 
