Szem(em)ben

Előszó

A FÉNYKÉPÉSZ, HA FOTOGRÁFUS Csehet fogtam, nem ereszt, dünnyögöm félhalkan magam elé, miközben harmadszor rugaszkodom neki csehgabinak. Az elsőt elmondtam tavaly előtt a Nyugat Végében (West End) rendezett kiállításának megnyitóján, a másodikat e könyve előszavának írtam, néhány hónapja, s két nappal az ígért határidő lejárta előtt szőrén-szálán eltűnt a számítógépemből. Ami nem szokott, sőt, mondhatni még sohasem történt meg. Most meg igen. Aki tudja milyen az, ha egy kész dolga eltűnik, s kezdheti elölről... Na mindegy, akkor hajrá neki harmadszor.
De miért is? Miért ez a személyi kultusz? Miért, hogy egy tehetséges, fiatal fotósról írok hármat és miért nem három ugyanolyanról egyet-egyet? Nagyjából egálban lenne az ügy, és mégsem. Miért? Tán anyagi előny motivál? Aligha. Még a laptop minimális áramfelvételének költségeit is én finanszíroztam mindannyiszor. Érzelmi viszony netán? Aligha. Összesen ötször találkoztam vele, akkor is legkevesebb harminc ember jelenlétében. Néha még ennél is többen voltak. Hát akkor meg mi? Ha sikerül megválaszolnom, az esetben csehgabi könyvének bevezetője is el van intézve.
Két éve azt mondtam sok ember füle hallatára, hogy azért foglalkozom vele, mert szeretem, amit és ahogyan fényképez. Szeretem, hogy olyan meghitt viszonyban van a világgal fekete-fehér fényképein keresztül, hogy még egyelőre (vizuálisan) nem hazudik. A többi kommunikációs formában vagy igen, vagy nem, de ennek megállapítására nincs kompetenciám. És még azt is mondtam, hogy (szabadosan idézve korábbi önmagamat): „Miért állítja ki fényképeit ez a lány itt mellettem? Miért gondolja azt, hogy neki valami feladata van a világban, hogy meg kell örökítenie, s utána másoknak meg is kell mutatnia, a körülötte lévő dolgoknak őt érdeklő részét? Miért?" Hát ez az. Itt az elásott kutya, itt a lényeg. Mert olyan sokan nem ezt és nem így csinálják. Pénzt keresnek gátlástalanul, hogy pénzt költhessenek ugyanúgy, szórakoznak vagy szórakoztatnak, egyik percből mennek át a következőbe, egyik napról a másikra, egyik évből a következőbe. Élnek a mának tücsökül és nem nagyon törődnek azzal, ami mögöttük marad, ha marad, de azzal sem nagyon, ami még csak majd jön, hajon. De a fényképész, ha FOTOGRÁFUS, az más. Neki minden pillanat kitüntetett fontosságú lehet. Az egyik pillanatban még nem volt körülötte semmi, aztán hipp-hopp, egy villanás alatt megtörténik a szeme előtt az egyszeri és megismételhetetlen. De már vége is, egy tört időegységgel később semmi nem emlékeztet arra az egy kitüntetett pillanatra, amit mindenki észrevett, de csak a fényképész látta meg, ha FOTOGRÁFUS. S ha a fényképész nincs állandóan, permanensen készen lelkében, agyában, érzékszerveiben a pillanat azonnali megragadására, akkor megette a fene, akár abba is hagyhatja, vagy várhatja, míg jön a következő. S ha nem tanult az előző kudarcából, akkor várhat tovább, akár az idők végezetéig. Mint mondottam, a FOTOGRÁFUS az más, mint a nem fényképész. Vissza