300 kép az életműből

Előszó

Albumunk vállalt célja, ebben minden támogató, közreműködő egyetértett, hogy emléket állítsunk Nagygyörgy Sándornak (1933-1993), a tizennégy esztendeje eltávozott alkotónak, így küzdve a kérlelhetetlen felejtés ellen.
Az a háromszáz mű, amellyel fölvillantjuk pályaívét a kezdetektől az utolsó esztendőkig, amikor már a kegyetlen betegséggel küzdve születtek érett, drámai hatású alkotásai, töredéke a mérhetetlenül gazdag hagyatéknak, csupán arra elegendő, hogy fölmérjük, mit vesztettünk. Mert az ember és az alkotó hiánya egyaránt mérhető.
Személyes veszteségemre az a nyereség döbbentett rá, amit életében kaptam tőle. Nem szólva most az emberi értékekről, az esetenként tapasztalt, irányt adó, személyes példa máig tartó hasznáról, hanem csupán az ide illő, legfontosabbat kiemelve: amit a természet fényképezéséről tudok, arra Nagygyörgy Sándor tanított. Láttam őt munka közben; hallottam tervezett műveiről (némelyik fényképét nemcsak elképzelte, hanem föl is vázolta, gyakran évekkel előbb, abban a nagy fekete füzetében, amely most itt fekszik az asztalomon a később megszületett fényképpel együtt); az elkészülteket elemezni, aggályos aprólékossággal; elméleti kérdéseket boncolgatni (sokszor szóba került például a tónusértékek képmódosító szerepe); tanúja voltam gyakori elégedetlenkedéseinek és ritkább elégedettségének. Tőle tanultam tisztelni nemcsak a természetet és a természetfotót, hanem minden élőlényt, embert, állatot, mert valamennyi egyedi példány. Vissza