Antológia Ady Endre verseiből

Előszó

Ötven éve született s alig tíz esztendeje halt meg Ady Endre, és a mai generáció csodálkozva hallja és olvassa azt a felháborodást, amellyel föllépését fogadták. Én, e generáció tagja, aki csak ravatalán láthattam először Adyt, minél többet olvasom a líráját, annál indokolatlanabbnak érzem az elmúlt háborúságokat s azokat az utóvillongásokat, amelyek még a mába is áthúzódnak. Nem arról a feltűnésről beszélek most, amely egyedül méltó a zseni verseihez: az újság és kitűnőség szenzációjáról: - ezt a szenzációt Ady hozta, kiküzdötte, megkapta és megérdemelte. De nem érdemelte meg azt a másik hírnevet, amelybe belekergették.
Alig két évtizede annak, hogy Ady hatni kezdett, s mi, mai "adysták", már klasszikusnak, megtámadhatatlannak, csak-magyarnak és egyedülvalónak érezzük Ady Endrét. A mi számunkra már kérdés és érdekesség, hogy Adyt valaha érthetetlennek is lehetett tartani. Mi benne érthetetlen? Hol van az a formai és tartalmi destrukció, ami felháborodást válthat ki? Halljuk, mondom, és olvassuk a vádakat és a védelmet, hiszen kortársaivá nőttünk úgy azoknak, akik támadták, mint azoknak, akik védték a költőt, de máris nagyon korhozkötöttnek, idegennek és elmultnak hisszük az Ady körül folyt irodalmi harcokat. Ady kinőtt számunkra a relativitásból, bennünk már függetlensége és halhatatlansága első állomásához érkezett. Vissza