Előszó
Ezt a regényt azért írtam, mert több időt töltöttem bekötözött fejü vagy lábnélküli katonák között, mint kellett volna. Mialatt a ravaruszkai országút vendégmarasztaló saráról, az ellenséges nyírfákról, a gonosz kéményekről beszéltek ők a messzi Oroszországból, magamban azt gondoltam, hogy a pesti nők most megnemesednek, szeretnek, nem gondolkoznak, ártatlanságukat föláldozzák, hősök és rongyok lesznek... A családi ujság, amelyben a regény legelőször napvilágot látott, Istennek hála, nem bírta volna keretei közzé szorítani azon lelki és testi mozgalmakat, amelyeket tudomásom szerint a háború kivált nőkből és férfiakból. Még mindig tetszetős figura a férfiú, aki nőért meghal... Még mindig drágalátos elképzelés a nő, a ki a kötöző-helyen megjelent.
Ki tudná pontosan, hogy mit gondolnak az emberek magukban: mióta fegyverek zengenek?
Ki tudná az éjszakai álmot, a nappal titkos gondolatát?
Lelkesedést, szomorúságot? őrjöngő jókedvet vagy mélységes bánatot tudnátok ti együgyű sorok?
Semmit sem tudtok. Csak annyit, hogy valamely új, nagyszerű, különös menetü élet következik a mostani nyomán. Uj, friss emberek jönnek e jérigek helyére, a galiciai sírhantokból új élet fakad. A fiad, - a fiam, - mást gondol majd háború után, mint amit mi gondoltunk. A nők szívében egy új zsilip nyilott, a könyörületesség, a bánat, a szenvedés zsilipje.
Nincsen olyan elvetemült ember az országban, aki ne nyitná szívét mostanában.
Holnap, - holnap másképpen lesz.
Az anyánk, a feleségünk, a gyerekünk, mindenünk talán már nem él.
Halkan, csendesen, mint egy Lavotta-dal az ablak alatt éjszaka fölhangzik a szívekben a vigasztalódás: meghalni nem a legrosszabb dolog a földi életben.
Sőt, talán valamennyien azért vagyunk helyben, hogy egykor majd meghaljunk.
Bocsánat.
Vissza 
