A belehallás jelenségéről

Előszó

Azzal a nyelvi jelenséggel, amelyet belehallásnak nevezek, nyelvtudományunk alig foglalkozott. Mint a későbbiekben kiderül, főleg a néprajz kutatói figyeltek fel rá. Annál többen írtak nyelvészeink az ellentétéről, a hangutánzásról. A hangutánzás a szóalkotásnak ősi - és máig is élő - módja: környezetünknek, az élő és élettelen természetnek hangjait meglevő beszédhangjaink segítségével megpróbáljuk utánozni; például a magyarban a vonat zakatol, a harang cseng-bong, a fecske csicsereg. Ezért a hangutánzó szavak több nyelvben is hasonlítanak egymáshoz, anélkül persze, hogy bizonyítanák az illető nyelvek rokonságát.
A belehallás abban különbözik a hangutánzástól, hogy segítségével nem alkotunk új szavakat. Környezetünk hangjelenségeit ilyenkor a már meglevő, értelmes szavaink segítségével vagy ezeknek értelmes kapcsolataival érzékeltetjük; a külvilág hangjaiból értelmes szavakat, szókapcsolatokat vagy mondatokat vélünk kihallani, másképpen szólva, értelmes szavakat, szókapcsolatokat vagy mondatokat értünk beléjük. Péter László (Nyr. 106: 171) a következőképpen jellemzi ezt a nyelvi jelenséget: "az állatok, sőt a tárgyak hangjából kihallható és őket jellemző, emberire fordított szó", (főleg) népi mondókákban. - Nyíri Antal hangutánzó mondatoknak nevezi az állatok hangjának, cselekvésének népnyelvi utánzásait. De rögtön hozzáfűzi: "Ezek a mondatok... nem hangutánzó szavakból állnak, nem hangutánzó eredetűek, de az állatok hangját utánozzák: hangszínük és hanglejtésük hasonlítanak az állatoknak hanggal való megnyilatkozásához" (A zselicségi Szenna és vidéke magyar nyelvjárása 33)... Vissza