A Boldog-utcán túl

Előszó

Háromszor nyolc
Mikor Kormos Pista hazajött a katonaságtól, szeplős kis menyecskét talált az apai háznál. Laji bátyja konty oltatta fel, s úgy perdült ide-oda, mintha másnak semmi jussa sem lenne itt. Laji meg éppen kinézte Pistát, s mindegyre kérdezte:
- Mikor szegődsz el valahová, hé?
- Sohanapján - felelte Pista nekiveresedve, s nézte az apját, mert az öreg is folyton őt kerülgette zavart ábrázattal. Vasárnap este aztán kiesett belőle is a titok.
- Nem lesz jó így, Pista. Hatan sokan volnánk arra a két holdra. Abból nem telelünk ki ennyien.
- Én pedig nem megyek a magunké mellett máshoz kutyaságba. Az öreg félrenézett, s kopasz fején hátrább bökte a pörge kalapot.
- Mi se így gondoltuk ... Beszéltem Kömöcsi úrral a nagyvásárkor. Ő jó szívvel felfogadna ládaszegezőnek a gyufagyárba. Ide Kolozsvár csak egy ugrás.
- Az csak annyi - szólt közbe Laji is. - Ha életrevaló vagy, félrekuporgathatsz a keze alatt egy-két holdra valót.
- Elűztök, engem űztök el hazulról! - hördült fel Pista. - Én menjek idegenbe? Te mért nem mentél, Laji? Én tán nem tudnék elbánni a földdel?
- Ne pattogj, hé! - húzódott gúnyosra Laji ábrázata. - Ember kell ide. Téged ha egy jó szél megfú, összeakad a lábad.
- Mit mondasz? - ragadta mellen Pista - az én lábam akad össze? Hát nem most jöttem a katonaságtól?
- De csak a szanitécektől... azért félsz te a várostól. A szanitéc szíven ütötte Pistát. Majd elszédült s jött, hogy felragadja a pitvar földjéről a fejszét, s neki a bátyjának. De ott állt az ajtóban a szeplős kis menyecske. Nevetett az arca, mint két alma. Vissza