A Buddenbrook-ház I-II.

Előszó

Részlet:
- Hogy is van... hogy is... van...
- Ej, a macska rúgja meg, c'est la question, ma trés chére demoiselle!
Buddenbrook konzulné ott ült anyósa oldalán, a szögletes vázú, fehérre lakkozott, aranyos oroszlánfővel díszített pamlagon, amelynek párnázata halványsárga kelmével volt behúzva. Egy pillantást vetve a férjére, aki mellette karosszékben ült, sietett kisegíteni zavarából a kislányát, akit nagyapja az ablaknál térdén lovagoltatott.
- Tony - szólt hozzá - hiszem, hogy a jó Isten...
A nyolcéves kis Antónia, akinek finom alakját habkönnyű, szint játszó selyemruhácska födte, csinos szöszke fejét nagyatyja arcától kissé elfordítva, szürkéskék szemét erőlködve meresztette a szoba sarkába, ahol a nagy gondolkozástól semmitse látott. Ujra elismételte:
- Hogy is van - aztán lassan belekezdett: - Hiszem, hogy a jó Isten - s földerült arccal gyorsan folytatta: - teremtett engem valamennyi teremtményével egyetemben - egyszerre benn volt a kerékvágásban s most már a boldogságtól ragyogva, föltarthatatlanul darálta le az egész cikkelyt, híven a katekizmus szövegéhez, úgy amint az épp akkortájt (anno 1835) a magas és igen bölcs Szenátus jóváhagyása mellett újonnan átnézetvén, kiadatott. Ha az ember egyszer belejön, gondolta, olyan érzés, mint mikor téli időben a fiúkkal kis kéziszánkón a Jeruzsálemhegy lejtőjén lefelé siklunk: az embernek a lélekzete is elakad közben s ha akarna se tudna megállani. Vissza