Előszó
előhang. A három, kézzel írt feljegyzés mély nyomot hagyott bennem. Van annak már vagy tíz éve is, hogy elém kerültek. Tíz éven át felhőtlen órákon, álmatlan éjszakákon kísértettek annak a napnak az eseményei, amelyet felidéztek.
Sokáig arra gondoltam, majdcsak elmúlik a „jelenés", ahogy annyi más történés is kiszakad az emberből, és elfelejtődik örökre.
Lehet, hogy a felejtés képessége az, ami lehetővé teszi, hogy éljünk?
Az évek múlásával azonban nem sokat javult a helyzet. A három, kézzel írt feljegyzés delejesen vonzotta a képzeletem.
Őstörténetünk írója, kutatója, László Gyula professzor mesélte nekem, hogy álmában rendszeresen beszélget a hőseivel, akiknek a sorsa nem hagyja nyugodni. Észrevettem, hogy valami hasonló játszódik le bennem is: részese vagyok egy ünnepnek, ott ülök én is az asztalnál, a többi vendég között. A szereplők teljesen behálózzák az életemet, együtt gondolkozom és lélegzem velük.
Egy idő után világossá vált számomra, hogy egyetlen módon menekülhetek el a belém ivódott emlékek, a hajdanvolt események szüntelen felidézése elől: ki kell írnom magamból őket, s akkor talán megszűnik a kísértés, és szoborrá merevednek a hőseim.
Ennek a könyvnek ez a története.
Az esemény pedig, amely nem hagyott nyugodni: Széchenyi István névnapja 1840. augusztus 20-án. A gróf hetven-nyolcvan vendéget hívott meg kiscenki kastélyába1, hogy együtt ünnepeljék meg e jeles napot.
9
Vissza 
