A déli sark hajótöröttjei

Előszó

SIR ERNEST SHACKLETON
1874-1922.
A Harrow School kis diákjai szomorú szívvel vettek búcsút 1922 januárjában kis pajtásuktól: Rae Shackletontól. Édesanyja hirtelen hazahívta az iskolából. Az édesanya, akit a tengerentúlról érkező szűkszavú távirat özvegységre juttatott, szívére ölelte gyermekét, a nemzet hősének árváját. Alig mult négy hónapja akkor, hogy a boldog, büszke fiúcska azzal búcsúzott utolsó útjára induló atyjától, hogy ő is olyan nagy kutató szeretne lenni mint „daddy" - apuka.
Ez a kép, a családjától - két fiától és tizenöt éves leányától - örökre elszakadó apa megindító képe lebegett előttem, amikor megrendülve olvastam a Montevideoból lecsapó táviratot: Shackleton meghalt! Mennyivel más visszhangot vert ez a jóvátehetetlen hír, mint ama másik négyezer szavas diadalmas beszámoló, amely New Zealandból 1909 tavaszán röpítette világgá a hírt, hogy Shackleton hadnagy, miután végrehajtotta „a sarki kutatások egyik legcsodálatosabb hőstettét", útban van hazafelé!
„Sir Ernest Shackleton! Ennek a névnek eleven csengése van. Ha halljuk, egy férfiút látunk magunk előtt, akinek szemeiből rendíthetetlen akaraterő és határtalan bátorság sugárzik."
Így ír a vértanú hősről legnagyobb versenytársa: az első ember, akinek lába valaha a déli sark örök havát tapodta. Emlékezem az acélkék szemek mély pillantására. 1910. januárjában - kerek egy esztendővel azután, hogy visszafordult elcsigázott csapatával a déli sark küszöbéről - előadó körútján Budapestet is útbaejtette az utazó. Vissza