A fehér asztal

Előszó

Részlet a könyvből:
Furcsa memoire
Az a finom, előkelő, disztingvált külsejű úriember, aki öregsége derekán - hatvanötéves korában - végre elszánta magát arra, hogy e visszaemlékezéseket papirra veti, nem volt ám mindig oly kiválasztott kegyeltje a szerencsének, ahogy az emlékiratok olvasói gondolják. Amikor még uralkodó hercegeket megszégyenítő frakkjában, fekete, tompafényü selyemcsokrával, a virágokkal díszített étterem szőnyegén végigsuhant, mikor a dekolletált hölgyeket üdvözölte, akik egy-egy hangverseny vagy színházi előadás után a vörös japáni lámpák alatt megjelentek, mikor puha kohinoorjával mosolyogva összegezte az elfogyasztott ételek árát: akkor bizonyára úgy látszott, hogy az önök alázatos szolgája valahol egy francia nemesi kastély ágyfüggönyei között pillantotta meg a napvilágot, s gyermekkorában egy símaképű abbétől tanulta meg az illendőség törvényeit. Azt gondolom, nem minősítik dicsekedésnek, ha azt állítom, hogy voltak már némi sikereim; attól a pillanattól kezdve, amikor a kis tuladunai mezővároska egyetlen fogadójában, az "Arany bárány"-ban, legelső ízben vitték el reszkető kezeim a fröccsöt a megyei főszámvevő úrnak, addig a pillanatig, amikor a legfinomabb párisi restaurantban fogadtam a batárjaikból kiszálló előkelőségeket, nem egyszer volt részem olyan örömökben és szenzációkban, amelyek a magamfajta embert boldoggá és büszkévé teszik, s amelyekre majd évek múlva, késő aggkoromban is gyönyörűség lesz visszagondolnom. Vissza