A fehér ló

Előszó

Azon a napon vihar szárnyán jött a virradat. A part menti füzek ágait tépte, szaggatta az orkán. A Nap lustán, szinte észrevétlenül emelkedett a keleti látóhatár pereme fölé, ezernyi lángot lobbantva az égen tovaszáguldó felhőfoszlányokon s a folyó tajtékos habjain egyaránt. Valahol sólyom rikoltott, válaszként farkas vonyított fel a messzi pusztán. Aztán sokáig nem hallatszott más, csak a vihar üvöltése, a ligeterdő zúgása s a fák recsegése. Végezetül a nap felhők mögé rejtette arcát, és az ólomszürke égbolt könnyekre fakadt. Körös-körül nem mozdult semmi és senki. A táj néptelennek tűnt, mintha csak a teremtést megelőző időkben járnánk. Azaz mégsem. A galériaerdő lombjai alatt magányos csónak ringott a vízen. A benne kuporgó férfi nem törődött sem a széllel, sem az esővel. Csak ült, kezét az evező nyelén nyugtatva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mint ahogy valamennyire az is volt. Az eső, a szél, az orkán mind-mind hozzátartozott az élethez. E napon különösen. Hisz a pusztákon is vihar készülődött. Sötét fellegként lovasok gyülekeztek keleten, hogy szélvészként vágtassanak nyugatra... Vissza

Fülszöveg

... - Hódítani akarsz Nagyúr! - sem az úr, sem a szolga nem tudta eldönteni, honnan jő a hang. Az egyik pillanatban úgy vélték az öreg ember beszél, a másikban, hogy a felettük lebegő sólyom szól hozzájuk. - A hegyen túl vár a Föld szíve, a Világ Aranyos Szeglete. Érzel magadban elég erőt az elfoglaláshoz? Elég hitet a megtartásához? Elég bölcsességet a kormányzásához? Avagy ismered-e a Föld népét? Átérzed-e szíve rezdülését? Tudnád-e szeretni és szolgálni őt?
- Kezemben kard, az övemre tűzött tegezben íj, puzdrámban nyílvesszők. Lásd az erőm! Sátramban asszonyaim és gyermekeim: az Úr adománya, jövőnk záloga. Íme a hitem! A pusztákon zászlóm alá sorakoztatott népek sora: harcosok, mesterek, földmívesek, kik kezembe tették sorsuk, boldogulásuk. Ez az én bölcsességem. Ennyi nem elég? ...
... - Sok sok évvel azelőtt, hogy e világra jöttél, hét férfi állt ugyanitt, e tűz mellett. Lóháton érkeztek, akárcsak ti. Vihar kísérte őket, akárcsak titeket. És rám találtak. Hosszú ideje vártam őket, ha nem is oly soká, mint titeket. Ők leszálltak a nyeregből. Másban volt az erejük, más volt a hitük és más a bölcsességük. Tudták: a hegyeken túl él a Föld népe, a Mag, amit Isten vetett el, hogy kalászba szökkenjen. Gondozni akarták e kalászt, s megszólították a népet. Üzenetet küldtek. Fehér lovat, nyerget és kantárt. Tudsz-e ettől többet mondani nekik? Ha igen, elfogadnak és követni fognak. Ha nem, elrejtőznek előled, s legyőznek anélkül, hogy akárcsak megpillanthatnád őket... Vissza