A fekete kecske (dedikált példány)

Előszó

Részlet a műből:
1.
Egészen aprócska koromban senkihez sem ragaszkodtam jobban, mint atyai nagyanyámhoz. Ügy lehetett, hogy szinte az ő karjaiba szült az anyám. Erre az eseményre ő jobban, pontosabban emlékezett bárki másnál, s ha a nap szóbakerült, mindig parázs vita kerekedett, mert anyám és nagyanyám emlékezete szerint vagy négy nap különbség volt a születésben. Csak természetes, hogy a nagyanyáé volt a hitelesebb dátum. Anyám szempontjából kisegítés volt a nagyanya uralkodása felettem s én a nagyanyai ölt szoktam meg az anyai helyett. Könnyen ment az, mert a melege és védelme éppoly tökéletes volt. Ha, felmásztam hároméves koromban udvarunkon az ölbe rakott fa tetejére és nem tudtam lejönni, csak kiáltottam:
- Nagymama, vegyen le! - s ő már rohant, hogy leszedjen a magasságokból.
Ha az utcán baj kerekedett körülöttem, elég volt elkiáltani:
- Nagymama! - s ő már szaladt, két karját magasra tartotta, hogy elriassza á veszedelmet, egy erősebb pofozkodó gyereket, vagy rámtámadó állatot és egyebeket.
És az Isten útjai! Nagyanya mégsem élt velünk haláláig és úgy halt meg, hogy egy marék földet sem dobhattam a koporsójára. Pedig azok a végtelen mesék és elbeszélések egyetlen kecskénk, a fekete Mica legeltetése közben! Mert az ő tiszte az volt nevelésem és védelmem mellett, hogy gondját viselje éjfekete kecskénknek. Vissza