Előszó
Hihetetlen meglepetést tart kezében az olvasó: nemrég gyűjtött népmeséket egy félegyházi parasztgazda elmondásában. Szép, érdekes, pontosan feljegyzett szövegek ezek, előzményeiket, a hasonló magyar népmesék más változatait ismeri a magyar népmese szakirodalma. Bereznai Zsuzsa jegyzeteiben idézi is azt a tízkötetes áttekintést (Magyar Népmesekatalógus), amelyben sokévtizedes munkával típusszámok szerint mintegy leltározták az ilyen szövegeket. Nem az a meglepő, hogy e meséknek megvan a múltja, magyar és nemzetközi háttere. Hanem az, hogy volt még napjainkban is olyan ember, aki ismerte ezeket, és minden egyéni beszélőkészsége és modernizálásra törekvése ellenére is olyan meseszóval tudta elmondani ezeket, amely a klasszikus magyar népmesekincs sajátja. A gyűjtő elmondja, hogy ő már a beteg, súlyos operáción átesett Seres Józsefet ismerhette csak meg, aki az ő magnetofonjába élete legvégén mondta el e szórakoztató szövegeket. Noha a rutinos mesélő csak néha esik ki szerepéből, és szinte csak a biztonság kedvéért kérdezgeti "Zsuzsikát" (= a gyűjtőt), csakugyan tudja-e a régi világ apróbb-nagyobb mozzanatait, tényeit? Vagyis, a mesemondó is érzi, ma már nem magától értetődő a mesemondás. Ám, amikor átjutunk a mai világot a mesék helyszínétől elválasztó határon, már önmagában érvényes mindez a mesei világ. Seres nem kell, hogy kommentálja a csodákat, mintegy káderozza vagy átvilágítsa a beszélő állatokat vagy sárkányokat. Az első percek után már állatmese az állatmese, csodás mese a csodás mese. Sőt, minthogy Seres repertoárja változatos (akár eklektikusnak is mondhatnám), itt vicctől, borsos tréfától anekdotáig, történelmi híresztelésig sokmindenre sor kerül. Nyilvánvalóan igyekezett a mesélő, hogy minél több érdekes szöveget mondjon el. A majd 150 szöveg között (ahogy Bereznai Zsuzsa megkísérli, hogy műfajokra tagolja ezeket, hamar kiderül ez) mintegy harmadrész a valódi mese, a többi a trufától az Arisztid és Tasziló viccköréig terjed. Mind a mesélő, mind a gyűjtő becsületére legyen mondva, hogy ezeket most együtt olvashatjuk. Példaértékű e repertoár: azt jelzi - szerencsére ezt már más mai magyar mesélők esetében is megállapíthattuk -, milyen témák felé tolódik el a hallgatóság érdeklődése, amit a mesélő is magától értetődően képvisel. Lehetetlen nem észrevenni a rövidebb, csattanóval záruló szövegek előtérbe kerülését. Itt az is a népszerűség oka, hogy elmondásuk nem igényel hosszú időt. Tanulságos az erotikum és politikum arányának megfigyelése is. (Természetesen az előbbi dominál e kötetben is.) Mintha a közélet eseményeit még (vagy már) nem tudnánk a mesébe beépíteni.
A mesemondót több szempontból is jellemzi, valósággal elénk állítja a kötet. Közli Seres rövid, a gyűjtő kérdésére elmondott önéletrajzát. Ez olyan, mint társaié. Gyermekkoráról szól a legtöbbet, a maga ügyességét, rátermettségét, kiemelkedni törekvéseit idézi: egy hihetetlenül dolgos és kemény, mégis etikus paraszti életmódot tár elénk. Gondolom, nem esik e kötet tárgykörétől távol, ha megemlítem, mesekutató-professzorom, a nagy mesélőket a kutatás előterébe állító "magyar iskola" megteremtője, Ortutay Gyula a maga önéletrajzát is ugyanilyen minta szerint mondta el (ám ő már a Magyar Televíziónak).
Vissza 
