A festmény ideje

Előszó

Az utóbbi 120 év „realista történései" és gyakran egymásba csúszó, mindig megújulni képes irányzatai - naturalizmus, Neue Sachlichkeit, mágikus realizmus, metafizikus realizmus, fotórealizmus, hiperrealizmus, „milleneumi realizmus" stb. - ismeretében nem kell bizonyítani, hogy a festői realizmus' és a figurativitás ma is járható út. A valóság ábrázolásának igénye a festészetben sem köthető egyértelműen egyetlen korszakhoz vagy műfajhoz. Akkor sem, ha a festészet történetében elsőként Courbet Realista kiáltványa (1855) fogalmazta is meg pregnánsan ezt a stíluskategóriát, ami Manet tevékenységével nyert kontinuitást, és ha gyakran emlegetjük még ma is 19. századi jelenségként. A realizmus korszakokon átívelve töretlenül népszerű. Popularitása abban rejlik, hogy közérthető formában késztet a művészet mibenlétéről való gondolkodásra, kapcsolatot teremt a mindennapok esztétikája és a festészet (művészet) esztétikája között. A realizmusban semmi új nincs, létezik az ókor óta. Mégis, ha végignézünk csak az elmúlt évtizedek festészetén, számos, szinte egymással nem összevethető változatát ismerjük meg. Katalógusunkban olvasható tanulmányaikban Hornyik Sándor, Rieder Gábor, valamint „széljegyzeteiben" egy művész, Lajta Gábor, ezek fogalmi és történeti szálait bogozgatja. írásaik A festmény ideje kiállítás előtt, 2006 decemberében lezajlott konferenciára2 készültek. A legkülönösebb a realizmusokban az, hogy „triviális"3 formai rendszerük, könnyen értelmezhető megjelenésük mögött minden esetben van egy többletjelentés, ami vagy művészetté avatja, vagy éppen kivonja őket az „autonóm művészet" köréből (pl. reprezentációs, díszítő célok). A jelenlegi kiállításon a festői realizmusnak a személyes, szubjektív viszonyok által meghatározott tradíciófogalom a többletjelentése, aminek bemutatására meglepő módon nem a kortárs mű, hanem a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből mellé helyezett klasszikus alkotás hivatott. A párosítás iránya ugyanis fordított volt, a „minták" a már elkészült kortárs festményekhez rendelődtek hozzá. Ez azt jelenti, hogy a művészek régi, bevált stratégiát alkalmaznak a kortárs gyakorlatban, ami a művészek felvetése nyomán eltérő tartalmakat rejthet, jelen esetben a már túlhaladottnak hitt - sőt a konkrét alkotások szintjén ismeretlen - értékek újrafelfedezését jelenti. Ami azonban a művészek részéről állásfoglalásként értelmeződik, a néző, az értelmező, sőt a kurátor részéről is számos kérdésfeltevést indukál. Lehet-e a kortárs festészetet romantikus nosztalgiával vagy tudatos programmal a múlt felől megújítani, és újítás-e a hagyományos festészet alkotásait nemcsak forrásként, hanem követendő mintaként használni? Meg kell-e újítani a festészetet, vagy a festészet fogalma valóban változatlan? Az ilyen értelemben létrejött „kép" hozzáadhat-e valamit a kortárs képzőművészeti diskurzushoz, és kortárs műveket látunk-e végeredményként? Vissza