A «fiatal Magyarország» kora

Előszó

A magyar irodalom fejlődésének 1820-tól 1850-ig tartó három évtizede a nagy magyar egyéniségek korszaka. Irodalomtörténetíróink önkéntelenül a költői páthosz hangját ütik meg, ha e korra emlékeztek, melynek története lassankint egy új honfoglalásnak, a szellemi Magyarország megteremtésének hősi époszává magasztosult. S valóban: az új honfoglalók századokra kiható fénnyel világítottak be a magyar jövőbe és nemzedékek hosszú során át adtak az egyetemes magyarság gondolkodásának és cselekvésének irányt, megtermékenyítvén eszme- és érzelemvilágát.
E korszak három évtizedét - mely természetesen kinemszakíthatóan bele van ágyazva a magyar irodalom fejlődésébe - három jellemző írói pálya foglalja egységbe. A huszas éveket Kisfaludy Károly fellépte nyitja meg és halála zárja le, a negyvenes éveknek Petőfi tüneményes szereplése adja meg sajátos jellegét. Két romantikus életpályája, s habár az első nagytehetségü dilettáns, a másik alkotó lángész, mégis - vezéri elhivatottságukban - szellemi rokonok. Különbözőségek nemcsak egyéniségükre, hanem korukra is jellemző, melynek mindketten hű fiai voltak. Alig egy-egy évtizedre korlátozott írói pályájuk szinvonaleltérése szimbolizálja a rohamos haladás útját, melyet a magyar szellem a huszas évek elejétől a negyvenes évek végéig megtett. - Ezt az utat végesvégig járja Vörösmarty Mihály, akit Kisfaludy az irodalomba bevezetett és aki Petőfinek az irodalmi érvényesülés első lehetőségét megadta. Vissza