A gyűlölet

Előszó

A gyűlölet felettébb fura jelenség. Mások létéhez és önmagunkhoz fűződő viszonyunkat sokszor észrevétlenül, vagy éppen túl erőteljesen szövi át, s szívesen szabadulnánk tőle, ám ez olykor igen nehéz. A nem-én, a másik, az idegen elutasítása (gyűlölete?) identitásunk részét képez(het)i, amennyiben a nem-én, a másik, az idegen kijelölése egyben önmagunk azonosítása is. Sőt, mondhatni ellenségünk is hozzánk tartozik, mindig a miénk, ha nem is kimerítő módon, de valamiképpen része önazonosságunknak, még akkor is, ha mi nem feltétlenül vagyunk részei az övének. Ugyanakkor mégsem szerencsés hagyni, hogy a gyűlölet mérge hassa át személyiségünket, s kizárólagosan az elutasítás, a tagadás mozzanata határozza meg identitásunkat. Azáltal, hogy individualitásunk örökösen rést hagy az elutasítás (a gyűlölködés) affektusának, egyúttal ébren tartja a 'ki vagyok én' kérdését is. Ám a gyűlölet talán túlságosan is egyszerű választ, mondhatni rabul ejtő választ ad identitásunkat firtató kérdésünkre. Sőt, a kérdést magát fordítaná a visszájára, és (szemben a szenvedélyes, mindent felülírni képes és elfogadni tudó szeretet igenlésével, amely számára nem kérdéses a másikkal való azonosulás és annak mikéntje), a 'mi nem vagyok' szikár és elutasító önmeghatározását erőltetné ránk. Ezáltal elperli tőlünk a megnyugvás, az ön-elfogadás lehetőségét, kibillent összerendezettségünkből, elragad és uralkodni akar fölöttünk. Ám amint eluralkodik rajtunk, félő, hogy személyiségünk vonásait domináns módon fogja meghatározni az, ami/aki 'nem-én-vagyok'. Vissza