Előszó
Részlet a könyvből
Élt egyszer egy legény. Nem volt semmi különösebb jótulajdonsága, sem gyors felfogású nem volt, sem a munkában nem volt valami ügyes, de ha arra került a sor, hogy a furulyát fújja, vagy hogy más hangszeren játsszék - nem akadt párja. Ezért az emberek el is nevezték - Muzsikásnak, s az igazi nevét, melyet apja-anyja adott neki, el is felejtették már.
Még kis fiú volt, amikor rábizták az ökröket, hogy legeltesse, s ő fűzfasípot faragott magának és olyan szépen játszott rajta, hogy az ökrök is odafigyeltek, fülüket hegyezték és megálltak, mintha megbabonázta volna őket. Aztán az éjjeli szállásra tért meg a Muzsikás. Megjött a nyár, az éjszakák langyosak voltak, a fiúk és a leányok az erdőre vezették lovaikat, táncoltak, nevettek, daloltak, vidáman voltak, ahogy már szokták a fiatalok. De amint megszólaltatta a Muzsikás a furulyáját, mindnyájan egyszerre elcsendesedtek. És mindnyájan úgy érezték, hogy szívükbe csodálatos édesség, tagjaikba erő költözött. És a Muzsikás hangja egyre magasabbra szárnyalt kivilágos-kivirradtig, a szabad ég alatt, a szabad, a kéklő, a tágas ég alatt.
A legények és a leányok csendesen ülték őt körül. Ültek és hallgatták. Úgy ültek ott, mintha egész életükben ott akarnának ülni és hallgatnák mindnyájan, amint a Muzsikás a furulyát fújja.
De egyszerre elhallgatott. Senki sem mert mozdulni, hogy meg ne zavarja a hangot, mely zeng és szétszóródik a lombos erdőn és a fenyvesen, s hol szétterül a földön, hol az ég felé száll csengve. Az erdő madarai is elhallgatták. De még a hangoskodó békák, azok is elnémultak, kibújtak a pocsolyából és hallgatagon ültek le a zsombékra. Majd hirtelen lassú, szomorú muzsikába kezdett a muzsikás. Akkor sírva fakadt a fenyves és a lombos erdő és az ég felhőiből is megeredtek a könnyek. Jöttek a parasztok és a parasztasszonyok, egész napi munkájuk után. Megtanulták a dallamot és el voltak bűvölve tőle. És olyan szomorúság fogta el őket, hogy még a szakállas öreg parasztok is úgy sírtak, mint a halottat sirató asszonyok.
Vissza