A holt kéz I-II.

Előszó

Szerencse fel, szerencse le

Ha a végzet sújt és ha a balszerencse üldöz is bennünket, mi tesz az ? ! Azért ugyan még mindig elég ember akad, aki ajkán mosollyal, túláradó örömmel közeleg felénk, hogy közös szórakozásra csábítson bennünket egész addig, amíg a nyomor nyilvánvalóan meg nem semmisítette a levitézlett jómód varázsát.
Ez a varázs és csakis ez a varázs vonzza a nagyvilágnak nevezett ragyogó tömeget hozzánk; ennek tulajdonítható, hogy ez a tömeg nem hagy el bennünket, ha tudja is, hogy a végzet súlya alatt roskadozunk. Danglars bárónénak is fejet kellett hajtania e szörnyű súly alatt, mert nehéz csapás érte ; házában azonban a csillogó társaság azontúl is összegyűlt és az aranycirádás fogadótermeket úgy ismerték mindenütt, mint azt a helyet, ahol a "zöld asztal" könnyűvérű gavallérjai a legkitűnőbb fogadtatásban és szórakoztatásban részesülnek. Ezekről az asztalokról soha sem hiányzott az arany és az asztalok körül sem a játékra való hajlandóság, csak a játékosok magánélete iránt nem volt ajánlatos érdeklődni. Az érdekes bárónő gőgös büszkesége, magas, karcsú alakja, előkelően halvány arca, amelyben szép szempárja majd felragyogni, majd megint kialudni látszott, - aszerint, amint valami édes érzés hatása alatt a szemek kitágultak, vagy a becsvágy parancsszavára összehúzódtak - végül pedig vakító hókeble nem a legkisebb vonzóerő volt, amely a nagyszámú tömeget fogadótermeibe gyűjtötte. Vissza