A holtak nem vénülnek

Előszó

Részlet a könyvből:

Végezzetek!
Erwin meghallotta a szót, noha a százados csak éppen elmormogta. Megértette, hogy elérkezett a vég. Mikor tegnap a fehérek a Marstallt ostromolták, saját halálát még megfoghatatlannak látta. Hozzászokott 1914 óta, amikor kamasz fejjel önként jelentkezett, hogy szembenézzen a halállal. Akkor a hadsereg sokkal többet ígért, mint saját elárvult, búbánatos ifjúsága. Jobb egyenruhába bújni, mint a berlini szemétfuvarozók siralmas zubbonyába. Azt a nyomorúságos munkahelyet nagybátyja szerezte, mert nem akarta tovább etetni, és a tanonckodást sem kívánta fizetni.
A visszhang megismételte bensejéből, vagy talán a százados foga közül: »Végezzetek! Végezzetek!« Akkoriban a hadsereg egyszerre minden volt számára: anya, otthon és menedék. A »becsület« és »haza« szavakat ugyanolyan készségesen vette át, mint a fegyvereket; ő, a tacskó, akit eddig csak megtűrtek vagy elvertek, vagy éppen elfelejtettek, hirtelenjében nagyrahivatottnak érezte magát. A testi félelem első rohamai után megszokta a halál gondolatát, akárcsak a többi ember, akik mindnyájan tudják, hogy egyszer meg kell halniok, tehát nem is rágódnak állandóan az elmúláson. Igaz élete tulajdonképpen 1916 decemberében kezdődött. Akkor került kezébe az első röplap a lövészárkokban, még három év sem múlt el azóta, ha ez a »Végezzetek!« valóban a véget jelenti. Nem tudta elhessegetni a felzsongó reményeket, melyek fejében csak az autófék csikorgására enyésztek el. Azóta, hogy azt a röplapot kezébe vette, az elmúlás valami mást jelentett; inkább az élethez, mint a halálhoz volt köze. Vissza