A humán erőforrások regionális sajátosságai az átmenetben

Előszó

A területfejlesztési politika célja a modern gazdaságokban, hogy a népesség életkörülményeit és az azokban meglévő különbségeket mérsékelje - a gazdasági szektorok átalakításával, a foglalkoztatási lehetőségek bővítésével, az életfeltételeket szolgáló különféle infrastrukturális és intézményi feltételek javításával. A törekvések célpontja az esély megteremtése a fejlődést segítő területi tényezők megújításával, illetve a felzárkózás feltételeinek kialakításával. Az utóbbi tényező szolgálja a területi kiegyenlítés és regionális különbségek mérséklését, amelyek természetesen csak hosszú távon érvényesülhetnek.
A modern területfejlesztési politika már nem kezeli egységesen a teret, az imént említett általános célt differenciáltan alkalmazza (Horváth [1998]). A hetvenes évektől nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes területek társadalmi-gazdasági szerkezete sajátos, így azok egységes kezelése nem lehetséges, a helyi erőforrások aktivizálása csak differenciált cél-, eszköz- és intézményrendszerrel oldható meg.
A regionális növekedést meghatározó tényezőket korábban a gazdasági tényezőkre - ezek között az emberi erőforrásokra - helyezték, azoknak is elsődlegesen a mennyiségi jelenlétére, majd a nyolcvanas évektől a minőségi összetételére (Benko [1999]). A nyolcvanas évekre világosabbá vált, hogy a regionális fejlődésben egyrészt nem lehet a tényezőket szétválasztani, azaz külön kezelni a gazdasági, a társadalmi, az emberi (munkaerő) faktorokat, másrészt éppen az erőforrások átértékelése miatt egyre jobban felértékelődtek - vagy pontosabban az érdeklődés középpontjába kerültek - a humán elemek (Rechnitzer [1993]). Vissza