A humor a régi magyar irodalomban

Előszó

1. Feladatunk első és legnehezebb pontja: a tárgyalandó fogalom tisztázása.
Tudvalévő, hogy az esztétikának egyik legtöbbet vitatott kérdésével állunk szemben. Nem lehet célunk itt filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni a humor mivolta felől. Ez annál is kevésbbé lenne célravezető, mert a humor, mint lényege szerint érzelmi valami, inkább megérzéssel közelíthető meg. mint ésszel. Néhány, inkább tapasztalati alapon álló megjegyzést azonban kénytelenek vagyunk tárgyunknak megfelelőleg előrebocsátani.
A humor legáltalánosabb felfogás szerint a vígnak és komolynak valamiféle egysége. Nem használnám itt a szokásos „tragikum" és „komikum" kifejezéseket, mert hiszen a humornak épp az a lényege, hogy amikor megjelenésében magára veszi a komikum köntösét, az már többé nem is komikus. A „tragikum" szó pedig túlerős a humorban szereplő „komoly" elem jelzésére: mint látni fogjuk, a humornak csak egy fajtája közeledik a tragikumhoz. - Kétféle módon járhatunk el a humor vizsgálatában: tekinthetjük mint pszichológiai folyamatot, állapotot és mint tárgyi (művészeti, esetünkben irodalmi) megnyilvánulást. A két út, úgy tetszik, ellentétes nézőpontból indul ki. Ismeretes, hogy a humor mélyén komolyság, nem egyszer szomorúság rejtőzik: mint a nagy komikusok, a humoristák sem ú. n. „vígkedélyű" emberek. Ha tehát az író lelkivilágát vesszük alapul, ott mindenekelőtt ez a komoly elem, az előkelő természeti adottságok, az élet szenvedéseiből leszűrődött bölcseség fog megragadni: az, ami a humor színét adja. Ha pedig a kész mű áll előttem, akkor a kifejezési oldal hat: a derű, s azon keresztül érzem meg aztán a többet.
Ezek azonban csak az elemzés utólagos megállapításai. A humor sajátos jellege éppen az, hogy úgy komoly és derűs, mint ahogy egy irodalmi mű tartalom meg forma: nem külön-külön, egymás mellett, egymáson, hanem egymásban és egymás által... Vissza