A Kárpátok

Előszó

A román folklór felöleli nemcsak a táncokat, dalokat, balladákat, meséket, csujogtatásokat, nemcsak a kivételesen gazdag, formáiban s ügyeskezű parasztasszonyok növényekből és vadgyökerekből készítette remek színeiben és árnyalataiban finom ízlésre valló díszítőművészetet, kezdve a hímestojástól egészen a gyapjú-, selyem-, kender- és pamutruhadíszekig, a román folklór velük együtt felöleli a hegyek és a folyók, a völgyek és az emberi települések elnevezéseinek hatalmas területét is, amelyet azonban a filológia még nem aknázott ki. Ha majd a nyelvtudósok lerontják körülük a didakticizmus sövényét, ha szabaddá teszik az utat a hegyek és völgyek ma még szűzi elnevezéseinek serege előtt, s nekivágnak a tüskés, tövises, de messze vivő ösvénynek, a nyelv titokzatos szerkezetével együtt talán nem is sejtett költői szépségekre találnak.
Valóban, népünk mesteri szintetizáló képességgel, könnyedén átalakítja az igét és a melléknevet főnévvé és fordítva, és természetes egyszerűséggel csinál belőlük tulajdonnevet. Ihlet és ösztön is táplálja ezt a képességet, amelynek tanulmányozásakor, sok más egyéb mellett, érdemes megvizsgálni, hogy a román nyelv, akár a francia, a helységek megnevezésében miért használja előszeretettel a többes számot: Pitesti, Ploiesti, Bucuresti, Calarasi, Mehedinti és mások többes számban állnak. Nyelvünknek olyan vegyi jelensége és osmózisa ez, amelyet még nem tártak fel kellőképpen s amely számtalan alkalmi analógiára ad lehetőséget. A folklór egynémely ilyenszerű bámulatos alkotása fenséges élvezetet nyújt az értelemnek.
Alecsandri, a mircesti bárd indította útjára egykor, minden irónia nélkül azt a mondást, hogy minden román született költő. Való igaz, hogy népünk dalaiban, meséiben és közmondásaiban igen gazdag és változatos népköltészet él tovább még azokból az időkből, amikor a paraszt sem írni, sem olvasni nem tudott, s számadását is csupán pálcikákra rótta fel az övéből vagy tüszőjéből előhúzott késével. És egyáltalán nem túlzunk, ha ehhez hozzáfűzzük, hogy a századokon át, nemzedékről nemzedékre szálló íratlan irodalom ihletettsége és kifejező ereje semmivel sem volt szegényesebb, mint utolsó két századévi művelt irodalmunké, amely pedig a világszerte legismertebbekkel egyenértékű írókat adott. Kár, hogy ezt a legváratlanabb összeillesztésekből ötvöződött nyelvet csak az országhatárig ismerik. Vissza