Előszó
Részlet a könyvből:
Van-e remény, kérdezte halkan herceg Montenuovo ezredes, főudvarmester a két orvost, akik az imént léptek ki reggeli vizitről a császár dolgozószobájából.
A láz csökkent, jelentette Kerzl vezértörzsorvos, de a közérzés rosszabbodott; őfelségének ágyban a helye.
Lassan jött közelebb a császár két ősz tábornokszárnysegéde: itt minden hiába, mondta végül gróf Paar, itt nem segít se kérés, se rábeszélés, őfelsége azért se fekszik le, őfelsége tudja, hogy nem állna talpra többé. Bolfras báró fáradt kézlegyintéssel erősítette meg mindezt és Spányik ezredes, a szolgálattevő szárnysegéd, hozzáfűzhette, hogy a császár már hajnali négy óta íróasztalánál ül, pedig olyan fáradt, hogy a feje minduntalan a mellére hanyatlik.
Egy kevéske remény van még, kísérelte meg a konsiliárus Ortner professzor, hogy megvigasztalja a két ősz tábornok-szárnysegédet; a gyulladásos-góc nem terjedt tovább, az éjszaka, a körülményekhez képest, nyugodtan telt el.
- Istennek hála a legkisebb reményért is, - felelte a főudvarmester, - de az, amit hallanunk kell, kevés, hogy gondjainkat eloszlassa. Ha nem akarjuk, hogy súlyos mulasztásért kelljen szemrehányást tenni magunknak, rá kell bírni őfelségét, hogy vegye fel a szent útravalót. Ahogy a főudvarmester kimondta, amit a szárnysegédek még gondolni is alig mertek, lassan ők is előhozakodtak kétségeikkel; hogy őfelségét nyugtalaníthatná egy lelkész megjelenése, hogy a császár nyomban megsejtené, mint állnak a dolgok személye körül.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal