A kultúra fái Balatonfüreden

Előszó

Nemrég olyan eseményen lehettem jelen, melyet nem hiszem, hogy valaha is elfelejtek. Budapest egyik közparkjában lelki zavarokkal küszködő betegekből és az őket kísérő orvosokból és családtagokból álló népes olasz csoport magyar barátaikkal együtt elültetett egy cseresznyefát. Ezután mindenki leírta egy kívánságát egy színes papírszalagra, dülöngélő betűkkel, majd a fa valamelyik ágára kötötte. Ez a különös, kétszáz fős küldöttség az előző este érkezett vonaton Olaszországból, s másnap készült továbbindulni Moszkvába, majd Pekingbe.
A rövid budapesti látogatásra ezek az olasz emberek lelkesedést, emberséget és kézzelfogható reményt hoztak magukkal. A facsemete, amely idővel majd fává terebélyesedik, ittjártuk emléke lesz, s olyan emberek üzenetét hordozza, akiknek talán kevesebb szerencse jutott osztályrészül, mint társaiknak, de azért ugyanolyan jogok illetik meg őket. Abban a megható pillanatban az jutott eszembe, ha több ilyen fát ültetnénk, mennyire más lenne a világ. S gondolatban már Balatonfüreden voltam, a városnak abban a Balaton-parti szegletében, ahol immár több mint nyolcvan esztendeje, mióta a nagy költő, Tagore elültette az első hársat a nevét viselő sétányon, az emlékfák ültetése nemes szokássá vált. Harmincöt évvel később Salvatore Quasimodo követte a példát a költészet égisze alatt, "mely nemessé és igazzá teszi az embert, bármely nemzet fia legyen is". A következő években a legkülönbözőbb nemzetiségű nagyságok ültettek fákat hasonlóképpen, amint e szép emlékkötet is tanúsítja. Vissza