A legujabb kor egyháztörténete dióhéjban

Előszó

ELSŐ RÉSZ.
A PÁPASÁG 1800 ÓTA.
VII. PIUS. (1800-1823).
A XVIII. század az Egyházra nézve szomorúan zárult. A nagy forradalom Franciaország virágzó egyházi életét tette tönkre és a forradalmi eszmék hovahamar a szomszédos országokba is átcsaptak. Ahova a forradalom fegyverei még nem jutottak el, ott a század jeges szelleme: a hideg szkepticizmus, a sekély racionalizmus és hasonló áramlatok sorvasztották a hitbuzgalmat és a szeretet melegét. Így volt ez különösen a Habsburgok jogara alatt álló országokban, de másutt is. Lengyelország harmadik felosztásával az Egyház bástyája Európa északkeleti részén prédája lett Orosz- és Poroszországnak, amelyek katolikusellenes politikát folytattak.
A sokat szenvedett VI. Pius pápa 1799-ben Valenceban meghalt. Az egyházi állam névleg köztársaság volt. Valójában tartomány a francia forradalom kezében, amely otthon hivatalosan még a kereszténységet is „megszüntette". Ugy látszott, hogy a vallástalan XVIII. század alkonyán Krisztus helytartójának trónja véglegesen megdőlt, a nyáj pedig elszéledésre volt kárhoztatva. De a század még be sem fejeződött és Isten gondviselő keze már is megindította az új fejlődés folyamatát.
A bíborosok II. Ferenc német-római császár (mint magyar király I. Ferenc) védelme alatt összegyűlhettek Velencében, hogy a fogságban meghalt VI. Piusnak utódot keressenek. Hosszú konklávé után 1800 március 14-én pápává választották Chiaramonti Barnabás bíborost. Az új pápa 1740-ben született, 16 éves korában a bencésrendbe lépett, 1782-ben tivoli, 1785-ben imolai püspök és bíboros lett. 1800 július 7-én vonult be az Örökvárosba. Súlyos feladatok vártak reá. Elsősorban nyugalmat kellett teremteni az egyházi államban, melynek lakosságát a forradalmi évek elvadították. Még ennél is fontosabb kérdés volt a kibékülés a területében meggyarapodott francia köztársasággal. Vissza