A lélekvándorlás tana a zsidó irodalomban (rossz állapotú)

Előszó

Bevezetés.
A mióta a transcendentális ideák tudata az emberiségben él, egy beláthatatlan nagy világ van a gondolkodók előtt, eme eszméknek a világa. És az emberiségben a transcendentális ideáknak megizmosodása és valósággá érlelése bizonyitja, hogy ezek nem üres chimaerák, nem a fantázia szüleményei, hanem igazságok. Ezeknek az ideáknak egyike az ember lelke. Hogy mi a lélek? Ki tudná azt megmondani. A filozófusok mindmegannyiképen határozzák meg a lélek mivoltát, a hány szempontból és a hány oldalról tekintik a megnyilatkozását.
A lélek fogalmával szorosan és elválaszthatatlanul összefügg az a föltétel, hogy lelkünk halhatatlan. Ha a test el is enyészik, ha életszerveink fel is mondják a szolgálatot, lelkünk azért tovább él. Ez a hit bizalommal tölti el a halandó szivét, hogy küzdelmei, törekvései nem czéltalanok, mert van benne az örökkévalóságnak egy része. Hogy a léleknek mi a sorsa, ha elhagyta a testet, erről minden idők nemzedékei gondolkodtak, de hiába, a sir mögött sürü homály leng, gyászos sötétség iszonya rémít. Ennek a homálynak az eloszlatására, ennek a sötétségnek a megvilágítására a léleknek a halál után való állapotát és helyét a legábrándosabb és igen sokféle irányokban találgatja az emberi képzelet. Már a legrégibb népeknél találkozunk a lélek halhatatlanságáról és a túlvilágról alkotott képzelmekkel, a melyek feltüntetik a halandónak kétségbeesett tiltakozását az örökös megsemmisülés borzasztó gondolata ellen és megérzékítik a bizonytalanságban vergődő emberiség által óhajtva sejtett túlvilági életet. Ezen képzetek közt igen sok ábrándos és misztikus hit foglal helyet, a melyek nagyon is érthetetlenek és hihetetlenek és mégis ki tudná azokat megczáfolni. Vissza