A magyar capitoliumon

Előszó

Nem óhajtunk foglalkozni a legitimista-kérdésnek úgynevezett jogfolytonossági részével. Úgy véljük, hogy ezt a problémát eldöntötték, vagy kimerítették nálunknál illetékesebb közjogászok és alkotmánytörténészek. A legitimizmussal csak mint restaurációs politikával foglalkozunk, amikor megállapítjuk azt is, hogy óriási, eltékozolhatatlan és pótolhatatlan erők rejlenek abban a tényben, ha a közhatalom és az alkotmány senki által kétségbe nem vonható és semmiféle vita alá nem bocsátható jogi és erkölcsi konstrukciókon nyugszik. A jog érvénye a forradalmak, az anarchiák és a diktaturák évadjának mindig elhomályosodik, eleven ereje csorbul, hatóképessége vesztegel, vagy éppen visszafejlődik. Bármekkora jelentősége és úgynevezett jogformáló hatalma van az érvényesült erőnek, amelynek eredete kétes, homályos és vitás, mihelyt a dolgok és az események bizonyos egyensúlyba jutnak, a káosz tisztul és rendezőik, nyomban föléled az ősi jogrend Csipkerózsa tündére a maga tetszhalotti merevségéből.
Azt hisszük azonban, hogy a jog egymagában, a maga passzív szüzességében és méltóságában nem politikaformáló hatalom. Hogy azzá válhasson, szükséges, hogy kapcsolatba jusson a tényekkel és az érdekekkel, amelyek gyakran nem tekinthetnek vissza olyan előkelő családfára, mint a jogfolytonosság, helyzetalakító erejük azonban dinamikus, kétségtelen és sokszor ellenállhatatlan, következőleg a politikus sokkal inkább tartozik számolni fontosságukkal, mint a közjogász. Az utóbbi a maga elméleti absztrakcióinak elefántcsont-tornyából nem köteles tudomást venni a lenn zajló élet lármás, zűrös forgatagáról, amely új formákat vajudik ki elemeinek iszonyú sokféleségéből és ellentétességéből, hogy meglepje a befejezett tények érvényesült tövényhozásával azokat, akik a toronyban élnek, tünődnek és ábrándoznak tudományunk aszalt igazságairól. Vissza