A magyar festőművészet albuma (rossz állapotú)

Előszó

Úton jártunkban nemcsak előre törtetünk, hanem meg is pihenünk. Még a haladás útján is ilyenformán járunk. És pihenés közben vissza-visszapillantgatunk a megtett útra. Emlékezünk a stációinkra. Ez az emlékezés nem iránytjelzés, hanem a múlttal való számvetés. Leszámolás és tapasztalatok elraktározása. Még a modernség sem tagadja meg a multat, sőt inkább megállapítja a jogosságát. Már azért is, hogy reája hivatkozván, megállapítsa a maga jussát. Emlékezünk régiekről, de konstatáljuk, hogy csak voltak. Élték a maguk idejét, szóhoz juttatták a maguk korát, nem foglalhatják le a maguk számára a mi időnket. Kegyeletünk az övék, s az övék a nagyrabecsülésünk is, miéink a tanulságaik, de a magunk ereje, akarata, igyekvése, tehetsége ugyancsak a miénk. Élték a maguk idejét, hadd élhessük mi a magunk energiájával a magunk idejét. Ez az album a magyar művészet útját jelzi tegnaptól máig. Azoknak a művészetét hirdeti, a kik úttörők voltak, azokét is, a kik beválanak mérföldmutatóknak a művészet útján. Azoknak a művészetéről szól, a kik megkeresték és kifejezték a magyar géniusz szerves, szoros összefüggését a kulturának amaz energiájával, a mely a festőművészetben nyilvánul. És bemutatja művészeink közül azokat is, a kik elvezették művészetünket a modernségig. Van köztük olyan is, a ki már a modern festésnek is nagyja, s még a tegnap művészetének is mestere volt. Ők azok, a kik legigazabban szólaltatják meg koruk művészi törekvését s a kiket ezért minden kor megért. Még akkor is, ha már nem tekinti őket olyan vezérül, a kit követni kell. De a művészi meggyőződés, a művészi tudás becses és becsületes dokumentumainak tekinti műveiket.
Ez az album, a melylyel a Pesti Napló az olvasóinak szolgál, azt az összefüggést is demonstrálja, a mely a művészet térfoglalása és a publicisztika agitációja között kimutatható. Nem csakis művészettörténelemmel szolgál, hanem olyan emlékmű is, a mely a sajtónak a művészet hódításában való részét megjelöli. Talán sehol sem volt a publicisztikának ez a munkája olyan hatásos, mint nálunk. Hiszen a közszellemnek a kultura felé való terelése nálunk jórészt a publicisztika műve volt. Az a primitív eszközökkel dolgozó, a maga felfogásának naivitásába lépten-nyomon belebotló publicisztika, a mely a mult század első felében, de még harmadik negyedében is a magyar közvéleményt ébresztette és szolgálta, hatalmas munkát végzett a kultura iránt való érdeklődés ébresztésében. Magyar képzőművészet alig volt s a magyar sajtó mégis fáradozott érte. Régi lapjaink primitív módon, de lángoló lelkesedéssel követelték a magyar művészet lehetőségeinek megszerzését. Ugyanakkor, a mikor országszerte még úgy vélekedtek, hogy a pikturával való foglalkozás méltatlan a magyar úri gondolkozáshoz: a publicisztika lelkes szóval és gúnyos beszéddel, fanatizálva és korholva hirdette, hogy a magyar szellem is kiveheti részét a művészi alkotásból. Másutt a kulturának más ágensei terjesztették a művészet becsületét. Mint a hogy ott a kulturmunkásság más ágainak fejlesztésében sem volt elsőrangú szerepe a publicisztikának. Ott az irodalom és a tudomány állottak a kulturáért küzdők első sorában. És a társadalom, a mely nagy részében kulturtudatos volt, szinte automatikusan vett részt a kulturmunkában. A magyar géniusz energiái közül az, a mely ehhez a munkához hozzáfoghatott volna, jó ideig szünetelt. Kikapcsolta a dologtevésből a küzdelmes idő. A harcok és a keserűség ideje. A nemzeti jogokon való tépelődés az alkotmány szükségességeiért való sikraszállás, a hadakozás országdúlása, a pártoskodás egyénrontása, a primitív gazdaságban való megrögzöttség és a világgal való szolidaritásból kikapcsoltság. Nem írhatok e helyütt kortörténelmet, nem is kutathatom a magyar kultura kialakulásának dinamikai folyamatát, csak éppen érinteni akarom azokat a körülményeket, a melyek folytán csakis a publicisztika megszólalásával kezdődött nálunk igazán a kulturmunkásság. Még nem is maga a munkásság, mint inkább az iránta való intenzivebb érdeklődés. S a művészetet csak akkor kezdik kulturtényezőnek tekinteni, a mikor a publicisztika valamelyest erősebb lesz és szavának becsülete nagyobb lesz. Vissza