A magyar hún-mondák kérdésének mai állása

Előszó

Részlet:

A magyar irodalomtörténetnek legérdekesebb és kétségkívül legfontosabb problémája a magyar hún-mondák eredete. Épezért, a Toldi-monda származásával együtt, a legtöbbet vitatott irodalomtörténeti kérdés. Mind a két probléma megoldását azonban szerfölött megnehezíti, hogy anyaguknál fogva nem korlátozódnak az irodalomtörténet körére, hanem amaz mélyen belevág a folklóré, emez a történet- és nyelvtudomány mezejébe. Mivel a tudományok egyre fokozódó differenciálódása következtében a tudósok mind jobban egy-egy tudományszak problémakörébe és módszerébe élik be magukat, az ilyen kevert talajba gyökerező kérdések megfejtése nagy nehézségekbe ütközik. Mégis mind a Toldi-monda, mind a hún-mondák kérdése terén az utóbbi években, jóformán egy időben, igen érdekes megoldási kísérletek vetődtek föl - és ez talán nem a véletlen szeszélyes játéka, hanem annak a belátásnak következménye, hogy a tudományok körei nem merev, zárt idomok: átnyúlnak egymásba, s kérdéseik gyakran csak a másik tudományág módszeres eredményeinek fölhasználásával világithatók meg.
A hún-mondáknak az irodalomtörténetiróktól összebogozott, sőt össszegabalyitott problémáját valóban nem is irodalomtörténetíró, hanem egy nyelvtudós terelte a helyes vágányra, Gombocz Zoltán, s egy történettudós, Hóman Bálint, vitte egy nagy lépéssel tovább a megoldás felé - vagy épen megoldásra. Hóman a kérdést mint történettudós vizsgálja, de eredményei. A magyar hún-hagyomány és hún-monda címmel kötetbe foglalva az irodalomtörténet számára is becsesek. Megkísérlem az alábbiakban meghatározni Hóman megállapításainak irodalomtörténeti jelentőségét.
Tudvalevő, hogy «önálló, kerek kompoziciójú hún-monda nem jutott korunkra», (18. l.) sem verses, sem prózai fogalmazásban. Azaz sem írásban megrögzített hún-mondáink nincsenek, amelyeket mint élő hagyományt jegyeztek le régibb századokban, sem a nép ajkán ma már nem élnek.
Vissza