A Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium rádióelőadásainak sorozata 1929. július-december

Előszó

Részlet a könyvből:
A méhek vándoroltatása. írta: dr. Mike Lajos, az Országos Magyar Méhészeti Egyesület alelnöke.

A magyar méhészet emberemlékezet óta nem volt oly válságos helyzetben, mint ma.
1928. év tavaszán azt hittük, hogy már túl vagyunk a nehézségen, az 1927-ik szörnyű rossz esztendő után reménykedve vártuk a tavaszt. Keservesen csalódtunk. Hideg tavasz jött, azután reménykedtünk az ákácban, ez nagyrészt lefagyott, ami virág volt, abban nem volt nektár, sőt még ezt is leverte a vihar. Utolsó reményünk a tisztesfű volt; az Alföldet leperzselte a hőség, ez is elmaradt. Szaporodás nem volt, az állományt az ákác után már etetnünk kellett s így mentünk kevés fiatal bogárral, lerongyolódott családokkal telelőbe. Nem tudtuk akkor, hogy a legnehezebb idők még csak ezután következnek. 50 év alatt nem volt oly hideg, tartós tél, mint a legutóbbi. A gyenge családok az ország legnagyobb részén nem bírták a hideget, a méhállomány körülbelül 80%-ban elpusztult. Voltak szerencsésebb méhesgazdák, kik a tavaszi átvizsgáláskor - így én is - fellélekzettünk, hogy csak 10% veszteségünk volt. De mi következett ezután ? Hiába ápolgattuk a méheinket, hiába volt a melegvizű itató felállítása, eleinte gyanakvó szemekkel, később már kétségbeesetten láttuk, hogy a méhek száma napról-napra csökken, egyik hétről a másikra egész kaptársorok váltak néptelenekké. Az ország minden részéből szállította a posta a méhkutató állomásra a holt méheket megvizsgálásra. Itt megállapítást nyert, hogy az eddig ugyan már ismert, de a méhészek által komolynak nem vett betegség, a nozéma, köznyelven gyomorvész, pusztítja a méheinket. Ez a rettenetes betegség oly átütő erővel lépett fel, hogy amit még a tél meghagyott, annak legnagyobb részét könyörtelenül elpusztította. Vissza