A magyar királykoronázások története (rossz állapotú)

Előszó

Nincsen hatalom, csak Istentől, - Szent Pál apostolnak ez a tanítása alaptörvénye az egész középkornak, tehát a Krisztus után 550-től 1500-ig lepergett ezer esztendőnek. Ezekben a századokban császárok, királyok, pápák, püspökök, sőt mindennemű egyházi és világi hivatalnak, hatalomnak birtokosai, így a bírák és tisztviselők is hatalmukat mind Istentől nyerték. Mert a középkori ember nem lát különbséget örökléssel, választással vagy kinevezéssel nyert hivatal, sőt jogosan, vagy jogtalanul szerzett hatalom között sem és Isten akaratát érzi meg az igaz úton szerzett és igazul, a köz hasznára uralkodók áldásos országlásában csakúgy, mint a zsarnok vagy uzurpátor jogtalan uralmában. Hiszen, - mondja a középkori ember - Isten világkormányzó művében mindennek, még a rossz uralomnak is megvan a maga Isten-akarta célja és rendeltetése, csakúgy, mint a jónak : miként az ördög befolyását az egyes emberre, úgy tűri Isten a rossz uralkodó kormányzását népek fölött, akár büntetésül bűneikért, akár azért, hogy jó útra térítse őket.
Ezt az Istentől származó uralkodói hatalmat a királyra a koronázás egyházi szertartása ruházza át, ez az egyházi koronázás demonstrálja a nyilvánosság előtt, hogy a király átvette hatalmát, s hogy e hatalom Istentől való. A koronázás mindenekelőtt és legelsősorban akaratnyilvánítás : ez, akit most megkoronáztunk, ez lesz a mi királyunk. Vissza