A magyar kisebbségi törvény (dedikált példány)

Előszó

A magyar államban kezdettől fogva éltek nem magyarok az ország történelme folyamán mindig befogadó ország volt, azaz szívesen látta a beköltöző idegeneket. Ahogy Szent István király írta fiához, Imre herceghez szóló Intelmeiben: „Gyönge és törékeny az egy nyelvű és egy erkölcsű ország. Azért meghagyom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és tartsd becsben őket, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak."
A szlovákok őseit már itt találták a honfoglalók, a többi nem magyar nemzetiség később, az évszázadok során került a Kárpát-medencébe, szervezett telepítéssel, vagy lassú, hosszan tartó bevándorlással. Az Árpád-házi királyok hívására németek jöttek és telepedtek le a felvidéki városokban és Erdélyben (szepesi és erdélyi szászok), majd franciák, akiket az akkori nyelv latinnak, olasznak mondott, Esztergomba és Székesfehérvárra vagy Tokaj-Hegyalja falvaiba. A keletről érkező, részben rokon népek, a besenyők, úzok, kunok töredékei az ország határain és a mai Nagy- és Kiskunság területén kaptak letelepedést. Az 1100-as évek második felében megindult Havasalföld felől a románok bevándorlása, majd nagyjából ugyanakkor északkelet felől, Galíciából a ruszinoké. A török előnyomulása a 15. századtól menekülésre kényszeríti a Balkánról a szerbeket, hamarosan az Adriai-tenger partvidékén élő horvátokat. Utóbbiak a Dunántúlon, a szerbek a Szerémségben és a Duna-Tisza közének déli részein telepednek meg. Vissza